Az üdvösség (mindennapi) útján

Az évközi 8. vasárnap evangéliumi szakasza a mátéi hegyi beszéd Lukácsnál található megfelelőjének, az úgynevezett "síksági beszéd"-nek a harmadik részét tartalmazza. Az evangelista olyan őskeresztény anyagot vett át a tradícióból, amely különféle - valószínűleg nem egy alkalommal elhangzott - Jézus-mondásokat gyűjtött egybe. Az egyes tanító mondások viszonylag lazán kapcsolódnak egymáshoz, és szinte lehetetlen következtetni arra az eredeti élethelyzetre, amelyben Jézus ajkán elhangzottak. Így azt sem lehet egyértelműen feltárni, hogy eredetileg kiket célzott meg egy-egy mondás. Az azonban nyilvánvaló, hogy Szent Lukács a tanítás leírásával a keresztény közösséghez szól, hogy a mindennapi közösségi lét bizonyos jelenségeire megfelelő, krisztusi mércéjű megoldást mutasson.

Az itt egybegyűjtött mondásokban Jézus nem közvetlen Istenről szóló kinyilatkoztatást ad. Sokkal inkább emberi tapasztalatból indul ki, hogy viselkedésünk buktatóira hívja fel a figyelmet. Az ilyen észrevételek, megfigyelések az Ószövetségben is fellelhető bölcsességi irodalom anyagát képezik. A tipikusat, az általában bekövetkezőt írják le, hogy az emberi cselekvések helyes útját kijelöljék. Így teljesen fölösleges azon vitatkozni, hogy minden esetben igazolódnak-e vagy sem. Hiszen vitatható például, hogy a tanítvány nem lehet nagyobb a mesterénél. Előfordulhat, hogy képességei révén túlszárnyalja mesterét. Mégis a mindennapi tapasztalat abból indul ki, hogy a mester átadja tudását, és akkor a tanítvány eléri azt a szintet. A mondás célja ugyanis az, hogy a tanítványt józan önértékeléshez segítse, bizonyos szerénységet javasolva.

A tanulékony szív jól meg tudja ragadni a példázat mögötti értéket és utat, életét pedig ehhez szabja. Az evangelista úgy mutatja be ezeket az értékeket, mint amelyek az üdvösség kérdése szempontjából egyáltalán nem mellékesek. (az egész "síksági beszéd" az üdvösség útjának tömör foglalata.)

A "vak vezet világtalant" hasonlat és a mester-tanítvány kép elsősorban a közösség vezetőihez szólhatott. Egyrészt arra int, hogy aki nem eléggé jártas a krisztusi hívő élet dolgaiban, aki nem rendelkezik tisztánlátással, az ne vállaljon irányító feladatot Isten népében.

De a keresztény vezetőnek arra is ügyelnie kell, hogy ne lépjen a Mester, Krisztus helyébe, akár úgy, hogy Krisztus helyett a saját személye köré gyűjti a vezetetteket, akár úgy, hogy küldetésén túllépve olyasmit tanít, ami nem a Mestertől való. Jézus marad mindig az egyetlen és igazi mérce. A vezető nem oldhatja föl langyossá az evangéliumot, ahol az kemény sürgetéssel állásfoglalásra szólít fel, és nem lehet keményszívű ott, ahol helye van a jézusi irgalomnak. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha élő, személyes kapcsolatban marad Mesterével, a tanítvány szívével hallgatja és teszi, amit Őbenne fölismert.

A szálka-gerenda hasonlat közelebb áll a mindennapi élethez. Aki ismeri az evangéliumot, annak nem egyszer jut eszébe, amikor feddésben részesül. De általánosnak mondható emberi jelenség, hogy a figyelmeztetésre, intésre ösztönösen így reagálunk: pont ő mondja, aki ilyen meg ilyen...! Ez a védekező jellegű elutasítás sokszor megfosztja az embert a helyes önismeret lehetőségétől. A jézusi intelem azt a magatartást utasítja el, amelyik túlságos önbizalommal másokat leckéztet, de a saját háza táján nem szembesül a még nagyobb hibákkal. A szentírási levelek azt mutatják, hogy az ősegyház közösségében volt helye a testvéri feddésnek. Én azt gondolom, hogy ez hozzátartozik a keresztény közösség életéhez, csak egy a fontos, hogy igazi aggódó szeretetből fakadjon. Ne legyen benne elítélés, ne rejtőzzön mögötte rossz szándék vagy saját dicsőségem keresése. Tükrözze viszont a megértést, a jó őszinte akarását, a tiszta, segítő szándékot. Így, bár jómagam is gyarló vagyok, már "gerenda nélkül" tudok odafordulni felebarátomhoz.

Az is előfordul gyakran, hogy nem akkor közöljük kifogásainkat, amikor ideje lenne, hanem amikor már felgyülemlik bennünk a sok probléma, elfogy a türelmünk. Pedig a harag rossz tanácsadó! Nyugodt, békés szívvel több esélyünk van problémás helyzetek sikeres megoldására. A keresztény út követése nagy lelki érettséget tételez fel, melyhez hozzátartozik a cselekedetek mögötti valós szándékok őszinte feltárása és nevelése.

A jó fa - jó gyümölcs példázat, mivel a végén a beszédre koncentrál ("a szív bőségéből szól a száj"), valószínűleg a tévtanítók felismerésére hívja fel a figyelmet a keresztény közösségben. Maga a hasonlat azonban kellően általános ahhoz, hogy általában vonatkozzék a keresztény életre. Nem a külső, tapasztalható cselekedet vagy beszéd az igazán fontos. Elsősorban a szívre kell figyelni, a szívet kell formálni az evangélium szerint és akkor lesz jó gyümölcsöt érlelő életünk. A hangsúly itt a szív, a belső és a külső megnyilvánulások összhangján van, azzal a követelménnyel, hogy a belső legyen megfelelő. Szent Máté jobban hangsúlyozza a visszakövetkeztetést a külső cselekedetekből a belső romlottságra. Ő a hamis prófétákra alkalmazza a mondást (Mt 7,15-20).

Mindig is alapvető igény volt az emberi közösségben, hogy a belső világa harmóniában álljon a külső tevékenységgel (ne legyen az ember kétszínű, álságos). A jézusi tanítás itt többet kíván. Nem átlag becsületességről szól, hanem az örömhír szívbe-gyökereztetéséről, hogy ebből örök életre szóló jó gyümölcsök teremjenek.

Gaál Endre

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu