Műlesiklás

Nehéz verseny volt. A pálya erősen jegesedett, az előtte futók lesodorták már a frissen odaágyúzott havat. Vigyázni kellett a gyors mozdulatokkal, némelyik kapu után a lejtő felőli lába szinte megállíthatatlan oldalcsúszásba kezdett, s csak nagy nehezen tudott talpon, sítalpon maradni. De érezte, jó formában van, lába együtt élt a léccel, teste a lejtő és a kapuk ritmusával. Kockáztatott - és sikerült! Ketten is "kiszálltak" előtte, mások, a pórul jártak példáján okulva lassítottak. Ő azonban megtartotta tempóját és egyensúlyát is, nem hagyott ki kaput, mint egyik vetélytársa, s most, már sapka és szemüveg nélkül, az eddigi legjobb időeredménnyel, mosolyogva áll a lejtő aljában. Megtette a győzelemért, amit tehetett. Egy kamera néha közelről mutatja az arcát, miközben riválisai küzdenek a lécükkel, egyensúlyukkal, az egyre rosszabbodó pályával. Még övé a pálma, de már semmit sem tehet azért, hogy az övé is maradjon. Vajon mit gondol, mit érez a következő lesikló küzdelmét nézve, látva, hogy nem lassul a nehéz helyeken sem, biztosan megtartja lécét a pályán. Arca, mosolya nem árul el semmit.

Végül ketten is megelőzik. A kép mostantól csak a győztesé, az ujjongó szurkolóké. Egy pillanatra még megjelenik a korábbi esélyes arca, s látható, amint kesztyűjéből kibújva tapssal köszönti az első helyezettet.

"Tudjuk,nem szívből jön ez a taps" - jegyzi meg gyorsan a magyar tévériporter, s a döbbent nézőről foszlott rongyként hullik le az emelkedettség ünneplője. Honnan tudja ezt, s honnan a bátorsága, hogy többes szám első személyben szóljon? Tudjuk... Ő, a riporter, s mi, a magyarok, tudjuk, hogy nem lehet szívből örülni a másik sikerének?

Vannak tudósok, akik a lovagiasságot, az ellenfél megbecsülését és elismerését, manapság nem erénynek, hanem a normális indulatok elfojtásának tartják. Ez sem lelkesít, de még szomorúbb, amit Kopp Mária és Skrabsky Árpád a Távlatok 2000/4. számában, a magyar lelkiállapotról írott kiváló tanulmányában olvasok: "A depressziós, reménytelen lelkiállapot legroszszabb kapcsolatban azzal áll, hogy ha egy jó barátom sikeréről hallok, úgy érzem, kudarcot vallottam." Ez volna a "magyar virtus": tudom, hogy nem örülhetek szívből az ellenfél jó eredményének, a barátom sikere meg egyenesen vereség az én számomra? Mégiscsak sejthet valamit az a riporter, mert sajnos nemcsak a sportban, a hazai közéletben is ismert az a típus, aki köveket dobál, felgyújtja a berendezést, összetöri a metrószerelvényt, ha az ellenfél nyerésre áll. Bár nemcsak az erkölcs, nemcsak a törvény, a józan ész is azt mondja: többre megyek, ha értékelem akár az ellenfelem, akár a barátom teljesítményét, hiszen ez ad esélyt - többek között - arra is, hogy túlszárnyaljam. Hogy legközelebb én legyek a nyertes.

Régi jellemzője a magyar lelkiállapotnak a "dögöljön meg a szomszéd tehene is" effektus. Reménykedjünk mégis, hogy az a tévériporter nem egészen jól tudta, s tévedett abban is, hogy többes szám első személyben szólt. Reméljük, hogy mi, magyarok, úgy tudjuk: helyes és érdemes küzdeni, legyőzni a fáradó izmot, a jeges pályát, a meredek lejtőt, helyes és nemes diadalt aratni az ellenfélen. S ugyancsak helyes és érdemes értékelni és szívből örülni a másik, a barát és az ellenfél sikerének egyaránt. Nyertes az - az időeredménytől függetlenül -, aki képes így tenni. Remélem, tudom, tudjuk...

Szikora József

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu