Üzen az Úr

"A mélypont ünnepélye" - írja Pilinszky arról a pokoloid lelkiállapotról, amikor a lélek lent teng valamiféle liftakna-mélységben. Ott és akkor a felemelkedés reménye nélkül. Mert a világ kiüresedik, elfakulnak az élet színei, megfáradnak zamatai. Értelmét veszti a szenvedéses lét, célját az erőfeszítés, tárgyát az önfeláldozás. Csak a lélegzés mechanizmusa és az akaratunktól független reflexek működtetik a szervezetet. Kívül kerülünk a Teremtésen, vagy nagyon is magunkra maradunk benne, s úgy érezzük, elhagyott az Isten.

Effélét tapasztalhatott meg az ószövetségi Jónás, aki, Babits versével szólva: "rühellte a prófétaságot". Világjavító, példamutató törekvéseinek hiábavalósága, csalódással, kudarccal tetézve úgy zuhant rá, hogy kérve kérte az Urat: szánja meg és vegye vissza az életét.

De az Úr élni rendelte. Nem futamodhatott meg, nem fordíthatott hátat, mert küldetése volt. Felelőssége, mely alól nem bújhatott ki. És bírnia, tűrnie kellett a megpróbáltatásokat, mint ahogy nekünk is, e többnyire nem antidepresszáns jelenben. Bár nem vagyunk próféták, olykor azonban a haragunk prófétai, és szívesen szétcsapnánk akár egy szamárállkapoccsal is a farizeusok között. Aztán kihuny a harci kedve, az "érted haragszom, nem ellened" szándékú is. Mert úgy véljük, nincs értelme. Nemegyszer elfog a csüggedés engem is, mozdító erőim lankadása, mert az egyéni vagy a társadalmi nagy kő ahelyett, hogy előre gördülne, mindig visszagurul, agyonnyom vagy felőröl. És hiába szól át a katonatiszt apám az időn a fejemre olvasva a régi szolgálati szabályzatot: "Aki válságos órán csüggeteg szavakat ejt, fegyvert lőszert elhány...", tudom a végszót, "az felkoncoltatik". Amely a feloldozás is lehetne.

Vagy mégsem? Az Isten gyakran küld egyértelmű vagy megfejtendő jeleket, jelenléte megvilágosító erejét láttatva. Válságoktól tépetten, megoldatlan problémák hálójában vergődve ültem a földalattin - a mélypont ünnepélyéhez van-é alkalmasabb hely ennél? -, amikor észrevettem, hogy a leszállók közt valaki groteszk pózban, négykézlábon áll. Talán elejtett valamit és keresgéli a földön. Ám ez a megrendítően orángutáni testhelyzet mást sejtetett. A két földig érő kéz, már inkább mellső láb, valami marokra fogható magasított pataszerű protézisben végződött, ettől a hát és a fejrész rézsút fölfelé meredt. A lefelé lejtő csapott far pedig két természetellenesen kicsavart, korcs, terpeszbe merevedett lábbal ért véget. És mégis ember volt, valami génhiba folytán az emberré válás utolsó előtti stációjába visszalökve, a fölegyenesedés reménye nélkül.

Az iszonyattól megbabonázva néztem. Megérezhette, mert amikor hatalmas, torz kutyaként az ajtón kiesetlenkedett, az üvegen át felnézett, pillantásunk találkozott. A pokol tüzeit vártam a szemében fellobbanni, tömény, sistergő gyűlöletet a világ, a sors, a járni képesek iránt, a lélekmélyből ádázan kisütő kérdést: miért éppen én, miért?

Ehelyett, egy tágra nyílt, gyermeküde szempárral találkoztam, fényességes isteni kegyelem honolt benne, szelídség, megbocsátó megértés az emberiség és az én irtózatom iránt. Mennyei békesség, harmónia sugárzott felém. Hiába, hogy végzete őt kényszerítette a törzsfejlődés végső stációja előtti pózba, emberebb ember volt, mint én. Eszembe jutottak a nyomorékok, akik jobb híján lábujjuk közé vagy a szájukba szorított ecsettel festenek, alkotnak, a teremtésben meghaladva a Teremtőt is.

Égető szégyent éreztem nyavalygós gyöngeségeim miatt. Ültömben ösztönösen kiegyenesedtem, éreztem, üzeni az Isten: soha nem szabad feladni.

Döbrentei Kornél

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu