— Az orosz egyház 1961 után — még a Nyugaton a megújhodásnak nevezett folyamatot elindító II. vatikáni zsinat előtt — bekapcsolódott a keresztények közötti párbeszédbe; létrehoztuk az európai egyházak konferenciáját, teológiai eszmecserékben vettünk részt. A kiközösítés kölcsönös visszavonása így azon általános hangulatban történt, melyben sokan az egyházszakadáshoz vezető — ám annak nem fő okát jelentő — formális akadályok elhárítását szorgalmazták. Ugyanakkor a két kiközösítő nyilatkozat a mandátum nélküli Humbertus kardinális, illetve a védekező állásba kényszerített Kérulariosz Michail pátriárka között érzelmi alapon kitört vita hevében született. Humbertus legátusi meghatalmazása lejárt, s a nyilatkozatát a római kúria szkeptikusan fogadta; igaz, el sem ítélte. A szavakat, melyekkel Michail pátriárkát illették — „a sátán szolgája, pokolfajzat“ — ma csak az útszéli káromkodáshoz hasonlíthatjuk; így a kiközösítés aktusát és Michail pátriárka nem kevésbé, fogalmazzunk így, „dinamikus“ válaszát „egyházi botránykeverésnek“ nevezhetjük. A kérdésre egy, a saját egyházunkon belülről vett példán keresztül tudok jobban válaszolni. Az 1666-1667-ben tartott zsinat átokkal sújtotta a régi orosz szertartást; ezt a tilalmat 1970-ben feloldották, így a formális akadály elhárult, ám az ószertartásúak és az új rítust követők — az utóbbiak a pátriárka vezetése alatt élő orosz ortodox egyház — között mégsem jött létre a megbékélés. Örvendetes tehát, hogy a kiközösítést viszszavonták, ám az igazi akadály leküzdéséhez csak az igazi, keresztényi szeretet vezethet.

Sokan megpróbálták már II. Alekszij moszkvai pátriárka és II. János Pál pápa történelmi találkozóját elősegíteni. Lát-e esélyt az ökumenikus kapcsolatok legmagasabb szintű erősítésére?