Koppány Zsolt

Magánfohászok

Hogy én mennyit kerestem! Szerkesztőséget hívtam, a Népszavát. De semmi. Kritikusokat faggattam. Nem ismerik. Sose hallottak róla. Hát persze! Költő volt. Igazi. Amúgy pszichológus, ha jól emlékszem. És hát a neve. Az vezetett félre. Kispéter Emőke. Barátom hívott telefonon, 1989-ben. Hogy a Népszavában nagyon szép recenziót írtak első, igencsak megkínlódott, krisztusi koromra megjelenő verskötetemről, a Költői színjátékról. Pedig abban az időben négyen jelentünk meg egyszerre a Kozmosz-sorozatban, ami nagy rang is volt akkortájt, s a lapok úgy vélték, egyszerre írnak rólunk. Így is történt. Vagy tíz lap, folyóirat. Itt meg, ez az Emőke csak rólam mesélt. És gyönyörűt. Álomba ringatót. Hízott a májam. Csak hát hogyan köszönjem meg. Mert meg kell köszönni. Illik. Ezt még a Nyugatosoktól, meg az Újholdasoktól tanultam. Mert ritka kincs, ha valakit nem barmolnak le mindjárt az első könyvénél! De hiába minden. Nem ismerik. Sehol semmi. És mire megtaláltam, már csak a Farkasréti temető művészparcellájához vezető széles út mentén láthattam, vastag kőlapon - a nevét. Kiss Emőke 1959-1990. Sírban ez a bűvösen szép leány. De miért? Ki küldte oda? Ki hívta? Mert nem az Isten, abban biztos vagyok. Egy ilyen tehetséget! Az nem lehet.

Hát ezért nem találtam. Csak a szüleit. Ők adták kezembe verseskötetét, a Magánfohász-t. Hátlapján ovális kép, virágcsokrot ölelő lány mosolyog a világba. A képen vastag fekete keret. Mert bizonyítani akart ez a tiszta-szép virágszál, ez a kis angyal, aki azt hitte, megváltoztathatja a megváltoztathatatlant. Fiúja verte. Addig, míg bele nem halt. Agylágyulásig ütötte. Ő meg csak kezelte, kezelte, próbált arra hatni, ami ebben a börtönviselt férfiban nem volt jelen. És ez a lélek. Pszichéje volt, de az is zűrzavaros, tele erőszakkal, uralkodási komplexussal. Vagyis. Akiben nincs ott az Isten a Szentlélek által, az előbb-utóbb ölni fog. Késsel vagy pisztollyal, vagy így, fokozatosan pusztítva azt, akit szeret. Ha szerette. Ki tudja már. Csak a kőlap alatt fekvő sejthet valamit. Dehogy. Nem ő. A bomló fehérje! Hanem ami kiszállt belőle és fölemelkedett. Följebb a címadó versen, mit Pilinszky emlékére ajánlott. „Túl magasan van / még a kereszt. / Emelj fel, / hogy meghalhassak érted.” Fölemelte. De nem érte halt. Hanem bele. Az elviselhetetlenbe. Krisztusba halt. Ez is bizonyos. Emőke! Itt élsz a szívemben és uralkodol. Királynőként lépkedsz a szobámban. Lépésed nesztelen. Mint balerina, féltalpon. Meg ne zavarj. Meg ne szólíts. Te temetett örökélő! Hát zavarj csak bátran. És ha jó leszek, még találkozhatunk is. És akkor elmeséled, miért pont rólam írtál gyönyörűt? Miért, hogy ráéreztél, miről is akartam szólni? Ki voltál te szárnyaszegett madárka? Mesélj! Nem félek a lelkektől. Beléjük kapaszkodom. Hogy bírjam még a bírhatatlant. Ülj le ide mellém. És ha megérem, még láthatod is. „Temetői pad / ősz fej hajol vállára / együtt korhadnak.” Ha. Ha nem, akkor kérlek, melegedj föl nagy hidegemben. Hogy melegíthess. Örökséged-et, a kabát, itt van. „Édesanyám! / Édesanyám! / A kabát, / amit vettél, / hogy ne fázzam / még mindig, / most is, / újból kicsi rám.”

Látod, e pár soroddal is ott vagy Pilinszky mellett azon az óriási, nedves, széteső sötét magánkereszten. „A mama adta, / hogy játsszak vele, / és én nem tudom / elrontani.” Persze! Csak az életedet tudtad. Azt az egyet. Sose láttalak, mégis érintem az arcod. Piciny könyved itt sír az asztalomon. Tamás Menyhértnek igaza van. „Végérvényében kristálysírású. Harmincegy éves szív sötétül ellobbanása.” Alleluja! Amen.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu