A Szent Bölcsesség templomot épített

A világban mintha újra jelentkeznék a teológiai érdeklődés, vagyis a transzcendens érzékenység. Az egyházi év ünnepei mind alkalmasak az elmélyülésre-elmélyítésre, ha valaki önmagával is szeretne szembesülni, hogy feltámadjanak benne „az első szent napok látomásai”. Az első ártatlanságéi, amelyek a gyerekkorral járnak karöltve, s melyeknek mélységében a teremtés érintetlenül maradt Szépségét szemléljük.

Életünket a Szentháromság élete öleli át; titkát senki sem érti meg, mégis érezzük: bennünk lakik. A IV. század irodalmában e titok számtalanszor előfordul, sőt központi gondolat lesz.

Ismerős a Szent Ágostonról szóló legenda: a tengerparti gyermek és az egyházatya párbeszéde, és itt van az „újesztendei” neves szent, Nazianzi Gergely, akinek neves mondását sokszor idézték (ugyancsak a IV. századból): „Nem másvalaki és másvalaki, hanem másvalami és másvalami egyesült Jézus Krisztus személyében.” A „másvalaki és másvalaki” Isten Fiát és az Emberfiát jelenti, a „másvalami és másvalami” az isteni és az emberi természetet. Erre hivatkozva mondja: Krisztus kettős természete miatt Máriát Istenszülőnek kell nevezni - ahogyan már Origenész és mások tették korábban. Krisztus titkának alapvető kérdéseit Gergely pontosan látta, jóllehet, az általa használt fogalmak még nem mindig megfelelőek. A Szentháromságról elmélkedve, Krisztus (isteni és emberi) személyéről szólva a kereszténység egyik nagyon fontos tételét fogalmazza meg, a mi fogalmaink szerint ezt: Szűz Mária Jézus Krisztus édesanyja, vagy amint Lukács evangéliumában olvassuk: „Az Úr anyja”. A II. vatikáni zsinat az istenanyaságról fejti ki teológiai tanítását. A modern hazai keresztény költészetben Rónay György három sora az Annunciációból (Angyali üdvözlet): „A Teremtés lélegzetfojtva hallgat, / S Gábriel szárnyain az Isten / várakozása foszforeszkál” tökéletes képszerűséggel fejezi ki az istenanyaság lényegét: a kimondott igenre várt a teremtés, amely szó következménye, hogy az Ige (Verbum) testet öltött. Így lett a Szent Szűz az üdvtörténet központi eseményének „szereplője”.

A pesti ferencesek templomának Mária-kápolnájában van egy különösen szép olajkép. „Mária karján az isteni Lény”, alatta szalagfelirat: „Az Anya ölén ül az Atya bölcsessége”. A Nazianzi Gergely által is kimondott Istenszülő igazsága kétségtelenül „testvériesül” a Bölcsesség rejtélyes fogalmával, amelyről könyveket írtak. A tudós írások mellett persze megjelenik a XX. század keresztény eszmeiségű szépirodalma, benne a nem könnyen olvasható „titkok kútjait járó” francia Pierre Emmanuel életműve (akit kevésbé vagy egyáltalán nem emlegettek Magyarországon az elmúlt ötven évben, hogy mégis vannak, akik tudnak róla, az elsősorban Szabó Ferenc jezsuita érdeme).

Ki ez a Bölcsesség? Ismeretes, hogy az ókori Keletet a bölcsesség keresése jellemezte. Ilyen természetű irodalmat hagyott ránk például Egyiptom, a „hét bölcs” pedig legendás valóságnak örvendett a görög világban. Az antik bölcsesség inkább gyakorlatot jelentett: okos gondolkodásból eredő cselekvést, a boldoguláshoz. Ehhez persze világszemlélet kellett, erkölcsi szabályok kidolgozása, vallásos motiváció. Minderre gondolva mondható: az ókor humanizmusának lelke a bölcsesség.

Aztán a bibliai kinyilatkoztatásban „Isten Igéje is bölcsesség formát ölt”, de pontosan kell értelmezni: a kinyilatkoztatás (fejlődésének egy bizonyos szakaszában) nem alakult át a bölcsesség humanizmussá, miként a művelt pogány népek életében a bölcsesség megjelent. Bölcsesség és kinyilatkoztatás összefüggéséből talán elegendő kiragadni Dánielt, aki feltárja az isteni „misztériumokat”, azonban nem emberi bölcsességgel: Isten Lelke, aki sátrazik, magasabb fokú bölcsességgel ajándékozza meg. A választott nép száműzetés utáni írástudói a bölcsességet megszemélyesítik. Sirák fia könyvében a bölcsesség olyan szerelmes, hogy az ember „megtelepszik a háza közelében”, rábízza gyermekeit. Háziasszony, vendégségbe hív. Mindebből (is) következik: a bölcsesség mint személy: nőnemű, s ez nem csupán nyelvi fordulat.

További töprengést vált ki ha megfontoljuk: az emberi bölcsességnek „isteni forrás van”. Isten annak adja, akinek akarja, hiszen ő maga a Bölcs. A szent írók tehát Istenben látják ezt a Bölcsességet. Isteni valóság - írják, amely mindig létezett és létezik. XX. századi gondolkodó (vallásbölcselő): Szergej Bulgakov (keleti egyházatyákat, Nazianzi Gergelyt is követve) azt írja, hogy „a Bölcsesség (görögül: Sophia) nem személyes lét”, eleven lény. „Az Isteni világ él, mert Istenben nem lehet elképzelni valamit, ami ne élne. Az élet ereje, tüze pedig a szeretet, és Istenben élni azt jelenti: szeretni. A nem személyes szeretet nem ismeri azt az önmegtagadó, áldozatos állítást, amely kifejezi az isteni, háromszemélyű szeretetet (…) E szeretetnek más a természete: csak tartozni tud máshoz odaadva magát (…), s ebben az odaadó ’nőies’ szeretetben tudja megvalósítani az élet erejét, a szeretet boldogságát. A Bölcsesség (Sophia) szeretete ebben (de csak ebben) az értelemben nőies. A feleség, a menyasszony bibliai képei, melyeket az egyházra alkalmaztak, ősforrásukban a Bölcsességre (Sophiára) vonatkoznak”. A szentírási kinyilatkoztatásra hivatkozva mondhatjuk: Istenben van anyai vonás; a gyengédség a prófétáknál az anyaméhet (szívet) jelenti; például Jeremiásnál olvasni: „Szívemnek meg kell indulnia, meg kell könyörülnöm rajtuk.“

Yves Congar - zsinati teológus - amikor a Szentlélekről elmélkedik, foglalkozik Isten „nőiességével” is; keleti patrisztikus hagyomány, a misztika alapján „a Szentléleknek, az Atya és a Fiú közti szeretetnek tulajdonítja a nőies gyöngédséget (…) A Szentlélek szerepe természetfölötti (kegyelmi) életünkben szintén anyai: általa születünk új életre.” (Szabó Ferenc: Szomjúság-forrás) Hogy a Lélek „anyai” hivatását újabban túlságosan Máriára testálják? Talán érthető a kor árvaságában, amikor a képi gondolkodásban, a transzcendencia-igényben ismét a megjelenítő értelmezés kap első helyet; az anyai lélek gondoskodása Szűz Máriához erősebben kapcsolódik, az Istenanyához, aki (ha Éva, az elanyagiasodott emberiség ősképe) az ember mellé áll, szolgálja Istent, a szeretet áldozatos példája (a „szeretet forrásának” nevezi a XIII. század), akinek ölén minden időben a Bölcsesség: a Gyermek foglal helyet.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu