Botos Katalin

"Emeljük föl szívünket..."

Talán az adventi készület, talán ennek éppen a megcsúfolását jelentő fogyasztói reklámok tömkelege, talán a politikai napilapok hangvétele miatt csengenek e szavak folyton a fülemben.

Milyen csodálatosan rímelnek a szentmise liturgiájára: "Emeljük föl szívünket..."

Hát, igen. Ha mi nem emeljük fel szívünket, ne várjuk, hogy azt bárki más képes lesz a magasba emelni. Belenehezülünk a sárba. „Fogadj fiadnak Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva.” Tudom, hogy most is József Attila sorait idézem, szinte akaratlanul. Csodálatos Isten teremtménye a költő. Benne lüktet verseiben a század életérzése, s ráadásul az idő előrehaladtával még igazabbá válik a társas magány ténye. Szomorú igazság ez, a XXI. századra talán még érvényesebb, mint a harmincas évekre. Ami akkor egyéni dráma volt, az most már társadalmi. Széthulló családok, zsákutcás életek, magányos emberek. A szeretet koncentrikus körei, amelyek mind nagyobb egységekbe fogják a társadalmat, mintha vesztenének erejükből. Fogalmak, mint család, barátság, haza, hit alig rendező elv számosak életében. Csak az érdek, mint gazda igazgat - tessék, megint a költő beszél helyettem. Különösen hátrányos helyzetben vannak az olyan eszmék, amelyek korábban óriási mozgatóerővel bírtak, de a globalizált világban mintha antireklámokkal kellene megküzdeniük. Egyetemi statisztika órán gyors felmérést készítettünk a 19-20 éves résztvevőkkel. A fentiekhez hasonló hat fogalmat kellett fontossági sorrendbe szedniük. Család, barátság, szeretet, szerelem, haza, szabadság. A százas mintában csaknem kivétel nélkül az utolsó helyre sorolódott a haza, és utolsó előttire a szabadság. Elsőre sehol. Lehet, hogy a mai generáció úgy érzi, hogy szabad - s ami már megvan, az veszít fontosságából. Amiért küzdeni kell, az előbbre kerül a prioritásokban. 1956-ban a szabadság eszméje hasonló korú fiatalok ezreinek dobogtatta meg a szívét, úgy, hogy halni is kész voltak érte.

A haza - az meg mi. Ország? Nemzet? Szülőföld? Lakóhely? Ubi bene, ibi patria. Ahol jó, ott a haza. Megdöbbent mindig a Mc Donald’s reklámja. Ott jó lenni, ahol jó enni. S mielőtt fölös aszketizmussal vádolnának, megjegyzem, hogy valóban jó - különösen közösen - enni. De fordítva. Ott jó enni, ahol jó lenni. S azért jó, mert a szeretetközösség a zsíros kenyeret is megízesíti, hideg vizet is habzóborrá változtatja. Mellesleg a szabadságérzet érzékcsalódás, tévedés. Gondoljunk csak arra, hogy merjük-e gyermekeinket egyedül engedni az iskolába, vagy szívesen sétálunk-e sötétedés után az utcán. Vagy merünk-e szólni a felénk rohanó dog gazdájának. Vagy figyelmeztetjük-e a villamoson garázdálkodókat, a tiltott helyen cigarettázókat, a csúnya szájú hangoskodókat. Vagy vállaljuk-e mindig politikai szimpátiánkat, bárhol is vagyunk, munkahelyen, társaságban. Látszatszabadságban élünk. Az egzisztenciális kiszolgáltatottság oly mértékű, hogy nem is két, hanem számtalan úr szolgái vagyunk. Leginkább saját - gondosan felkeltett, táplált és ébren tartott - szenvedélyeink rabszolgái. Ilyen a vásárlási szenvedély is, ami a bírvágy felkeltésével karácsony előtt dühödt pénzköltésre sarkallt mindenkit. Hiszen nyilván a másik is, akit netán meg akartunk ajándékozni, annak örült, ha bírhat valamit, amit mi meg bírunk venni.

Akik felkeltik és táplálják, a saját érdekeiket követik. Mi bambán követjük a vélt érdekeinket. Csak hisszük, hogy ezt kell tennünk, mert ezt sugallja a környezet, s hogy ez jó nekünk. Nem akarok élő anakronizmus lenni, nem akarom visszasírni a szegény karácsonyokat, a babból főzött gesztenyepürét, a cukorból főzött, kézzel csomagolt szaloncukrot. Az elrághatatlan cukormikulásokat. De az is elgondolkodtató, ahogy még jövő húsvétkor is az ablakban díszeleg sok lakásban a különböző méretű mikulások hada. Szegény gyermekeink, akiket ajándéközönnel akarunk kárpótolni az együtt nem töltött órákért. Élet helyett órák, órák helyett ajándékok.

Elavultak talán az eszmék? Mások jöttek a régiek helyett? Mik? Sajnos, attól tartok, hogy egyszerűen eltűntek az érdekek Bermuda-háromszögében. Vagy lejáratódtak a szavak, amelyekkel megjelöltük. Visszaéltek sokan - különösen a politikusok - velük, s talán ez a magyarázata, hogy nem sikk hazaszeretetről beszélni. No nem is beszélni kell csupán, de az sem igaz, hogy ki se kell ejteni ezt a szót. Édes hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad. Kis mézeskalácsszív haza. Ki gépről néz, annak térkép e táj. Nékem szülőhazám. Ahová föl-földobott kő - újra meg újra hazajön a fiad. S e kívül nincs más belül, nincs más belül.

Igaz, haza csak ott van, hol jog is van, szülőhazám, te szép Magyarország… S tudom, hogy itt élnem-halnom kell. József Attila, Váci Mihály, Radnóti Miklós, Ady Endre, Simonyi Imre, Petőfi Sándor, Arany János, Vörösmarty Mihály, hát mind, mind kiment a divatból?

Szerezzük vissza eszméinket. Adjuk meg gyermekeinknek a legnagyobb ajándékot: hogy van miért élni. Esetleg halni. Méghozzá hierarchikusan. Hogy szerelmemért föláldozom az életet, szabadságért föláldozom szerelmemet. S hogy uramat, Istenemet imádom, és csak neki szolgálok. Másnak soha. S így szabad vagyok. És ez az első parancs.

(A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu