A lélek szótára

Ember

Isten boldog, és úgy dönt, hogy azt a boldogságot, amelyet a Szentháromság szeretet-élete kapcsán él át folyamatosan, megosztja. Rajta kívül azonban még senki más sem létezik. Isten csak azért „talál ki” valami egészen újat – a teremtést: a rajta kívüli semmiből egy egyébként létjogosultság nélküli lét megszületését –, mert meg akarja osztani saját boldogságát. Szabad lényeket akar, akik abban teljesednek majd ki, hogy viszonozni tudják neki a maguk szintjén a tőle kapott ajándékot – a boldogságért való létezést. Nagyon jól tudja már előre, hogy a szabadság kétirányú lesz. Egyrészt lehetőség nyílik általa a jó szabad megvalósítására, ugyanakkor mindig ott lebeg majd egy, a szabadságról alkotott torzkép is a szabad lények előtt: a szabadosság, önkényes válogatás a jó és a rossz között.

Miért is ismeri meg az ember a kinyilatkoztatásból az angyalok lázadásának tényét? Minden bizonnyal azért, hogy ne lehessen hamis menetség számára a hús-vér eredetű ösztönvilág, az idegrendszer, az evilági gondok, és az a további ezerféle hivatkozási pont, amellyel lázadásainkat próbáljuk ha nem is tisztára, de halványra mosni mutogatva a természetes, anyaghoz kötődő világra, testi vonásainkra.

Az ember szenvedéseinek legfőbb forrása a bűnbeesés után sem a fizikai fájdalom, vagy a halál ténye marad, hanem az a bensejében hordott ellentmondás, hogy bár továbbra is szabadságra meghívott lény maradt – ki van szolgáltatva a rosszra való hajlamnak, amely állandóan lázadásra készteti – a szabadság hamis értelmezése szerint.

Ugyanakkor látszólag komplikálja a helyzetet az ember számtalan képessége, amellyel Isten szeretetére adott válaszként tovább teremthetné a világot. Szembetűnő mindjárt az ember alkotó képessége. Ez azzal a kreativitással kezdődik, amellyel az ember szemlélni képes a dolgokat. Ha például tudatosan végignéz egy tájon, máris hangulatok, érzelmek kelnek életre benne, amelyek valamikor, valamilyen ténykedésében megmutatkoznak majd. Épp így – megpillantva egy másik ember alkotását, fantáziájában máris tovább teremti: önkéntelenül is felmerül benne, hogy mindez mire használható, vagyis milyen más alkotás hozható létre általa, vagy ugyanez hogyan fejleszthető tovább, vagy éppen, hogy ő maga mivé válhat az illető gondolat segítségével stb.

Ezt természetesnek és persze jónak is tartjuk. Ezeknek az adottságoknak a veszélyei azonban ott kezdődnek, amikor az ember ráébred, hogy kreativitása felhasználható a lázadás irányában is. Mindez rejtőzködhet apró kis megnyilvánulásokban: létrehozni az újat és nemeset, de általa visszakanyarodni a régi bűnhöz – például az elismerések özönében a burkolt önistenítéshez. Még veszélyesebb a fejlődést egy olyan irányba terelni, amely elősegíti, hogy az egyik ember számára a világ a pillanatnyi örömök forrása legyen, a másiknak azonban lehetőleg pokollá váljon.

Max Helder, a saját szakmájában is alig ismert mikrobiológus tizenöt évi kutató munka után ébredt rá arra a settenkedő unalomra, amely munkájában fojtogatni kezdte: a hírnév, a tudományos siker és megbecsültség hiánya. Titokban egy szenzáció bevetésére készült: olyan mikroorganizmusok kitenyésztésének feltárására, amelyek alkalmasak lehetnek bizonyos, eddig elháríthatatlannak tűnő trópusi növénybetegségek ellensúlyozására. A bizonyítási kísérletek utolsó lépéseinél járt, amikor hirtelen ötletként állati sejtek reakcióit is megfigyelte az új találmánynyal való találkozásukkor. Ekkor néhány nap alatt rádöbbent, hogy ha tovább kutat ezen a vonalon, akkor talán felfedezése egészen más irányt vesz: egy állati, sőt emberi szervezetet, mi több az agykérget eddig ismeretlen mértékben manipulálni tudó szerre bukkanhat. Válaszút elé került: ha eredeti elképzelésénél marad, valami anyagi előnyt ugyan jelenthet számára egy új permetező vagy oltóanyag feltalálása, de annak az érdemnek az elismerése, hogy az emberiség élelmezésének gondjain segített – nos ez elakadhat a féltékenység útvesztőiben. Egy ilyen manipulációs anyag előállítása viszont elvitathatatlanul az ő tudományos tekintélyéhez fog kötődni. Ekkoriban egyik éjjel különös álmot látott: egy fehér köpenyes férfi lépett az ágyához, ez közepes fecskendővel injekciót szúrt a nyakába, melytől perceken belül érezte, hogy elveszti az akaratát, és lassan csak úgy képes cselekedni, ha parancsot kap valamire.

Az emberi képességeknek e kettős iránya mindig magában hordja a lehetőséget, hogy a szellemiségét vagy ügyességét használó ember bármit is hoz létre, az a saját javára vagy kárára is fordítható.

Mit tehát az ember? Isten képmása. Ez az Ószövetségben még csak annyit jelent, hogy Isten társat akar látni e teremtményében, ezért szellemi, érteni, érezni, viszonozni és szembeszegülni képes lénnyé alkotja meg őt. Ezzel átadja neki nemcsak a többi teremtményre, hanem az embernek önmagára is vonatkozó továbbteremtő hivatását. Az ember új emberi lényeknek adhat életet, nem pusztán biológiai alapon, hanem az új személyiség titkának kibontakoztatásával.

Az Isten képmásának egy új fogalma jelenik meg az Újszövetségben. Mivel Jézus Krisztus magára veszi emberi természetünket, Isten Fiaként ő az első tökéletes ember a bűnbeesés óta. Tökéletessége nem öncélú – valamennyiünk tökéletességét magában hordozza. Ezért az Istenhez való hasonlóságunk úgy válhat teljessé, ha mind hasonlóbbakká válunk az Isten fia emberségéhez és ezáltal igazi, tökéletes önmagunkhoz is.

Pajor András

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu