Mensáros Zoltán

Krizantém

Margit a temető lejtőjén kapaszkodott fölfelé. Tüdejének jót tett a friss, hegyi levegő. Aztán a sírok között lépkedett egyre magasabbra. Ismerte a szürke urnafalat, a márványutánzatok repedéseit, a megroggyant keresztet és a ciszterna falevelekkel borított pókhálós esővízét. A másik oldalon viszont vadonatúj kőtömbök, aranyozott betűk, üvegkalitkába zárt mécsesek, pihenő padok és egy-egy földbe ágyazott gránitlap. A régi sírokat elbontották már. Helyüket rangosabb holtak foglalták el. Bandi már fönt pihen a domb meredekén. Hóolvadáskor azonban őt is visszasodorja a rögök vájataiban utat találó hirtelen áradat. Ott lent aztán – a patakká duzzadt árokban – eggyé válnak mind.

Az özvegy megállt férje kövekkel szegélyezett sírhantja előtt. Sötétzöld borostyánlevelek néztek rá, meg egy szál keresztbe fektetett őszirózsa. Lángra gyújtotta a mécsest. Aztán összekulcsolta a kezét. De ima helyett váratlanul Tibor arca rajzolódott ki a homloka mögött.

Szerettem valamikor! – borzongott végig a testén.

Mert ez az egyenes tartású, szikár férfi jól bírta a ránehezedő éveket. Evezőtársa volt a férjének. Amikor egyetemi nyolcasukkal megnyerték a serleget, hajnalig kortyolgatták belőle a győztesnek kijáró pezsgőt. De a csapatot szétzilálta a háború. Tibort valahol francia földön érte a béke. Később áthajózott a tengeren. Onnan nem adott hírt magáról. De amikor föllazult a határokat oly betegesen védelmező drótrengeteg, váratlanul betoppant. Miért nem mentek utána ők is annak idején? Mert férjét az irodalom érdekelte csak, az idegen nyelvekre szinte lefordíthatatlan magyar szavak, később pedig a bélyeg. Öreg korában íróasztalhoz bilincselte a nagyító, a vízjelábrák titka, és a fogazatokat vizsgálgató szenvedély. Új barátokra tett szert. Sorozatokat cserélt velük, és ha kezükbe ritka példány akadt, naphosszat böngészték a katalógust. Hogy kizökkentse ebből a betegesnek tartott megszállottságból, asszonyi fortéllyal néha a közelébe lopódzott, óvatosan felvette a csipeszt, hogy pajzánkodó mozdulattal kitépegesse az orrhegyen kunkorodó szőrszálakat! – és egy eltékozoltnak vélt élet keserűsége gyülemlett fel benne most, és önkéntelenül előrehajolt, hogy a rózsát a sírkőhöz támassza. De ismét elfogta a köhögés. Mintha láthatatlan ujjak fojtogatnák. Fuldoklott. Az a kislány jutott eszébe, aki ő volt egykoron. Szinte érezte a tenger vizét, ahogy a bőrét csípi. Egyre magasabbra csaptak a hullámok. Átbuktak a fején is. Karján puha csápok araszoltak. Testét félelem borzolgatta. A halálra csak most gondolt először.

Autó surrant el a lejtős úton.

Elszédült.

A sírkőben kellett megkapaszkodnia. A temetőőr segített.

Rosszul van? – kérdezte.

Margit sértődött mozdulattal azonnal kiegyenesedett, miközben rendreutasítóan köhögött néhányszor.

Mit óhajt? – húzta el aztán a száját, de a ráncok közé azért becsempészett némi kacérságot is.

A feketeruhás férfi szabadkozva hátrált, majd állával a főbejárat felé bökött.

Fél óra múlva bezárják a kaput! – mondta szinte bocsánatkérőn.

Az asszony dacos fejtartással indult lefelé. Lépései mégis meg-megroggyantak időnként. Berta barátnője szellemidéző félhomályában pihent meg néha. De aztán közömbös lett számára a jövő. Az itt lebeg a sírhantok körül: kéretlen. A varrógép kopogása is nyugtatóbb, mint az asztallábaké. Emlékei azonban megelevenedtek ilyenkor. Férjét látta, aki íróasztalától megfosztottan csónakházak éjjeli őreként virraszt a folyóparton, majd a szívével-mirigyeivel bajlódó öreget, aki csupán bélyegeivel bíbelődik naphosszat. Ma már vágyai sincsenek. Csak a múlt kérdőjelei tornyosulnak benne egyre türelmetlenebbül.

Szürke világban élt, lábat áztató langyos vízben.

Ilyen hamuszínű lett ő is, akár a lakótelepek paneljait tervezgető mérnök, a gépies munkára kényszerített kétkezi dolgozó, a rubrikákba merevedett hivatalnok, a tantervekhez bilincselt tanár vagy a beteg, aki gyógyulásáért nehezen megdolgozott forintjait alázatosan csúsztatgatta a fehérköpenyes zsebek egyikébe. Persze ő sem utasította vissza azt a borítékba rejtett jutalmat, amit aztán alattvalói mosolylyal köszönt meg a mindenkori adományozónak. Ilyenkor szinte menekült Bertához. De kérdőjeleire nem kapott választ. A javasasszony egy földszintes épület hátsó traktusán bérelt szobát. Az udvaron faládákba ültetett leanderek meg egy-egy vadon nőtt fűcsomó frissítette az alacsony mennyezetű helyiség dohos falait. A vakolatot eltakaró szőnyegek alól sötét penészfoltok kapaszkodtak egyre magasabbra. A házat kőkerítés védelmezi. A boltíves kapu közelében – akár a felfakadt kelés – bűzlik a lefolyó. Peremén piszokcsomók várakoznak, hogy aztán vödörzuhatag vagy kiadós eső kanálisba sodorja valamennyit. Áporodott csend fogadta bent. Csupán az ujjbegyek motoszkáltak, ahogy körülaraszolták az asztalt. Időnként feszült tekintetek tapogatták végig a függönyrudat és az alacsony mennyezet közötti falszegélyt. Egy fáradt légy csapódott az ablaküveghez.

Aztán semmi.

Csak az asztma maradt, a fuldokló lélegzet és a vállára nehezedett idő. Rugó nyikordult alatta. Csalódottan mocorogtak a többiek is. De szemhéjuk alól azért tovább kutatgattak a félhomályban. Margit fiatalkori fényképeire gondolt, ránctalan bőrét keresve az árnyékba burkolódzó mennyezeten. Egy idő után ő is az ABC betűivel próbálkozott. Választ azonban ő sem kapott. Újra fojtogatni kezdte a légszomj. Bőre hideg lett, mint a holtaké. Szinte látta nagyapját a háborús pincében, meg a sebtiben öszszeeszkábált koporsót. Úgy kellett begyömöszölni a deszkalapok közé. Szája széle szürke volt, mint a kifakult pokróc, amellyel a testét takarták be. Csak hosszú próbálkozás után sikerült a kertben ásott gödörhöz cipelni.

Kilóg a karod! – hallotta mama gyengéden méltatlankodó hangját, aki úgy igazgatott rajta, mintha élne még.

A sárguló levelek közé befurakodott napsugár ekkor szinte lángra lobbantotta a fejfához támasztott krizantém szirmait.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu