Mária oltalma alatt

Az élet háza Recsken

Recsk neve félelmetesen csengett ötven évvel ezelőtt. A Mátra északi oldalán húzódó település határában megsemmisítőtábor működött. Ide hurcolta a kommunista hatalom vélt vagy valóságos ellenségeit: azokat az embereket, akiktől meg akart szabadulni. A kőbányában és a lágerben halálra gyötörtek és kínoztak itt sok száz embert, akikre az „új országnak” nem volt szüksége. Ezekre a szörnyű évekre borzongva emlékeznek nemcsak a ma még élő egykori lágerlakók, hanem a falubeliek is. Szörnyű emlék.

„Valódi otthon, de mégsem család“

Ma – immár hetedik éve – Recsken az életükkel és tevékenységükkel arról igyekeznek meggyőzni néhányan az embereket, hogy van olyan ország, ahol mindenkire szükség van. Ahol minden emberi élet védelemre és kibontakoztatásra érdemes érték. Azoké is, akiket éppen azok hagytak el, akik életet adtak nekik. Recsken a vincés nővérek árvaházat vezetnek. Abban a házban, amelyben – miután elvették tőlük – a láger bezárásáig a haláltábor őrei laktak.

Amikor megtudták, hogy a rend visszakaphatja egykori házát, hamar megszületett a gondolat: nevelőotthon céljára kérik vissza. Az ötlet Rédei Margit nővértől származott, aki – négy rendtársával és néhány civil munkatárssal – az intézményt vezeti. Húsz leány van itt otthon, a legkisebb öt, a legidősebb tizennyolc éves. A kisebbek a helyi iskolába járnak, két nagylány pedig Kecskeméten az angolkisasszonyoknál, illetve Egerben jár középiskolába. Katolikus kollégiumban laknak, ahonnét ide járnak haza.

Szolnoki, nyíregyházi, egri, debreceni gyermekotthonokból kerültek ide a lányok: sokukat a kórházban ott hagyott az anyjuk, mások csak később kerültek állami gondozásba. Nem árvák ők, szüleik élnek, de nem hajlandók vagy nem alkalmasak gyermekük fölnevelésére.

Három-négyágyas szobákban laknak a lányok, mindenütt rendet és tisztaságot lát a váratlanul érkezett látogató. Mindenkinek saját asztala, rajta kedves tárgyai, a kisebbek ágyán babák vagy játékmackók. A nővérek gondot fordítanak rá, hogy a közös tárgyak és játékok mellett minden gyermeknek legyen sajátja is. Hiszen meg kell tanulniuk, hogy van miénk és van övé, és van enyém is… Vasárnap délután az egyik nagyobb közösségi szobában néhányan tévét néznek az egyik fiatal nővérrel, az egyik sarokban egy tízéves forma kislány társasjátékot játszik a másik fiatal nővérrel, aki korábban civil munkatársként dolgozott a házban. Itt ismerte föl szerzetesi hivatását, azóta le is tette rendi fogadalmát.

Az egyik gyerekért eljött az édesanyja, a gyámhatóság engedélyével magával vitte. Aztán a gyerek hamarosan visszajött. Az anya néhányszor még telefonált, a gyerek sírva ismételgette: értsd meg, anyu, nekem itt jobb. „Ne higgye, hogy mi ennek örültünk…” – mondja Margit nővér. – „Bár nemrégiben is megállapította a minisztérium kiküldöttje, hogy nagyon családias és jó itt a hangulat, hogy valódi otthon vagyunk, én azonban magamban hozzáfűztem: de mégsem család.”

A nővérek reálisan látják a helyzetet. Tudják, bármennyi szeretetet adnak is az erre megdöbbentően és nagyon is érthetően éhező gyerekeknek és kamaszlányoknak, nem adhatnak azonban modellt, családi életmintát. A nevelés folyamatában ez rendkívül fontos, hiszen éppen az volna a cél, hogy ezek a gyerekek ne ismételjék a szüleik által elkövetett hibát, hogy felnővén az ő gyerekeik ne otthonban, hanem otthon nevelkedhessenek.

A gyerekek vallásos nevelése révén próbálnak modelleket láttatni velük. Az öt-hat-nyolc évesen ide került gyerekeknek többnyire semmilyen vallásos élményük nincs. Sokan a ház kis kápolnájába lépve látnak először belülről templomot, itt tanítják meg őket imádkozni, a nővérek azon igyekeznek, hogy a gyerekek „belenőjenek” a hitbe, a keresztény életbe. A nagyobbacska gyerekeket idővel megkeresztelik, majd sor kerül a bérmálkozásra is. A falubeli hívek vállalják a kereszt- és bérmaszülőséget. Korábban, illetve a későbbiek során is gyakran elviszik magukhoz a keresztgyermeküket, támogatják őt minden tekintetben, köszöntik a névnapján, kirándulni viszik – a gyermek az ő körükben lát először működőképes családot.

Margit nővér 1948-ban lépett be a rendbe: rövid ideig élhetett „szabályos” szerzetesi életet. 1957-től Makláron majd Nagytályán kántorként szolgált. 1972-ben rendelőintézetben kezdett dolgozni, gyermekotthonok lakóit látogatta. Közben tartotta a kapcsolatot rendtársaival és a főnöknővel, a hatvanas években tette le rendi fogadalmát. Alakulásától vezeti a Mária Oltalma Leánynevelő Otthont, örömmel látja, hogy milyen lelkesen és jól dolgoznak a fiatal nővérek és reméli, hogy lesznek újabb hivatások, mert „nem hagyhatjuk árván az árvákat.”

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu