Kindler József

A pénz

Valós világunkban úgyszólván nincs olyan jelenség, amelynek csak előnyei lennének és ne lennének hátrányai, de természetesen ezek eloszlása és súlya sok mindentől függ, többek között az értékelést végző ember beállítódásától, erkölcsiségétől. Bibó István 1942-ben írt egy nagyszerű tanulmányt, s ennek címét és gondolatait vettük át írásunkban, s ebben is megmutatkozik az említett kettősség, mondván, hogy „mindazt az erkölcsi rombolást és lealjasodást, amit a pénz bősége okoz, ugyanúgy okozhatja a pénz hiánya is. S a kétféle erkölcsi ítélkezés közül az emberek közmeggyőződése ugyan a pénzt elítélő álláspontot tartja az emelkedettebbnek, de a pénzt kedvelő álláspontot a természetesebbnek.” A pénz körüli zavar kezdete a „pénzország” Amerikájában érhető tetten, ahogy erre a múlt században Mark Twain is rámutatott a hírhedt tőzsdemilliomossal, Jay Goulddal kapcsolatban. „Jay Gould a legnagyobb elemi csapás – írja Mark Twain –, amely valaha érte ezt az országot. Az ő ideje előtt is kívánták az emberek a pénzt, de Gould megtanította őket arra, hogy boruljanak le a pénz előtt, és imádják. Gould ideje előtt is tisztelték a vagyonos embereket, de egyúttal tisztelték jellemüket és szorgalmukat is, amellyel vagyonukat összegyűjtötték. Jay Gould azonban arra tanította az egész nemzetet, hogy istenítse a pénzt és a pénzembert, függetlenül attól, hogy milyen módon tett szert vagyonára.” Noha a pénz körüli zavart jogosan lehet egy-egy hírhedt pénzember tevékenységéhez fűzni, mégis általánosabb, nem meghatározott személyekhez kötött jelenségről van szó. Bibó fogalmazásában „a pénz körüli zavar egész erkölcsi rendünk zavara, mely nem tud világos és egyértelmű feleletet adni arra, hogy mi adja meg az ember értékét, milyen lehetőségek illetik meg az embereket a maguk értéke szerint, miben áll a méltó emberi élet, mik az érdemes emberi célok, és hogyan lehet a legszürkébb életformát is kapcsolatba hozni az értékek világával. Csak ez ilyen világ, melynek nincsenek szilárd társadalmi értékszempontjai, juthatott oda, hogy a pénzből, amelynek magának az értékét sem képes megragadni, ’érték’-mérőt csináljon.”

Bibó helyesen látta és nagy erejű írásában már ötvennyolc éve pontosan megfogalmazta a pénzzel kapcsolatos egyoldalúan túlzó okokat, mondván, hogy „egy olyan világban, melynek nincsenek szilárd értékmérői, könnyű megszokni, hogy az értékes emberi lehetőségeket pénzbeli „egyenértékük” szerint mérjük öszsze, amivel az összemérés, ha nem is nagyon eredményes, de a legközönyösebben egyszerű dolog: száz több, mint tíz, ezer több, mint száz, ehhez nem fér kétség. Ebből a szempontból feltűnő a párhuzam a pénzgazdálkodás térhódítása és a kvantitatív értékelés elterjedése között. A legújabb kor embere – mint arra már többen rámutattak – mindinkább egy dimenzióban, mindinkább számokban értékel… Nem alap nélkül tehetjük fel, hogy a pénzgazdálkodás kiterjedésének része van a kvantitatív értékelés elburjánzásában.”

A keresztény sáfárkodás gondolata tehát „deformálódik a szünet nélkül pénzt kereső és pénzért robotoló üzletember életformájává, s az a nyugtalanság, mely a vállalkozás hozadékát a maga emberi céljaira elkölteni nem tudja, nem akarja vagy nem meri, átterjed a pénzt kereső és pénzt költő átlagemberre is.”

A Bibó által előrelátott jelenségeket a magyar közéletben 1989 óta, igen sokan kényszerítő nyilvánvalósággal megtapasztalják, de kevesen ismerik fel a Centesimus annus című pápai enciklika 1991-ben világos egyértelműséggel megfogalmazott igazságát, hogy a marxizmus és a jóléti társadalom egyaránt materialista alapon áll. Ahogy az enciklika fogalmaz: „végül a válasz egy másik gyakorlati formáját a jóléti társadalom vagy fogyasztói társadalom jelenti. Ez a pőre materializmus talaján igyekszik legyőzni a marxizmust, megmutatva, hogy a szabadpiaci társadalom hatékonyabban képes kielégíteni az ember anyagi szükségleteit, mint a marxizmus – miközben maga is éppen úgy figyelmen kívül hagyja a szellemi értékeket. Egyrészt valóban igaz, hogy ez a társadalmi modell rámutat arra: a marxizmus képtelen új és jobb társadalmat létrehozni, másrészről viszont azzal, hogy tagadja az erkölcs, a jog, a kultúra és a vallás önálló létét és értékeit, a marxizmushoz közelít, mivel az embert teljességgel a gazdasági szférába utalja, és anyagi szükségleteinek kielégítésére korlátozza.”

Nem arról van szó, hogy a marxizmus és a kapitalizmus között kell szükségképpen választani, hanem mivel mindkettő kizárólagosan anyagi alapokon áll, ezért a mintegy gazdagabb, teljesebb, az élet nélkülözhetetlen feltételeit is felölelő, valóban emberközpontú, erkölcsi dimenziójú világkép alapján kívánatos berendezkednünk. Ebben az értelemben a „harmadik út” nem azonos mezőben helyezkedik el a csak anyagi szempontokat figyelembe vevő marxizmussal és kapitalizmussal; a harmadik út valójában a harmadik dimenziót jelenti, vagyis azt mondhatjuk, hogy dimenzionális többleténél fogva tulajdonképpen mérhetetlenül gazdagabb a valójában egysíkú két rendszernél.

Az egysíkú anyagiasság tarthatatlan, s ebben a tekintetben nincs különbség az ateista materializmus válfajai között, hívják akár marxizmusnak, akár neoliberalizmusnak. Mert az utóbbiban is „a gazdagság megszerzése és az anyagi dolgok váltak a világ legmagasabb céljaivá, egy olyan világé, amelyben a gazdagság élvez elsőbbséget minden más fölött: egyedül a gazdagság létezik” – írja elemző közleményében 1999 őszén az amerikai Catholic Worker.

„A tiszta üzleti élet józan világa is erkölcsi tartalékokból merít, azokkal áll vagy bukik. Ezek az erkölcsi tartalékok fontosabbak, mint valamennyi gazdasági törvény vagy nemzetgazdasági elv” – írja a világhírű közgazdász, Wilhelm Röpke. A pénz alapú gátlástalan fogyasztás világában legalább gondolkodjunk el a teljességhez nélkülözhetetlen erkölcsi alapállás szükségességéről.

(A szerző a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem professor emeritusa)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu