Miről beszél a téli táj?

A természet nem halt meg télen sem, csak alszik. A tenyérnyi vastag avar: meleg takaró. Alatta az élettelennek látszó természet a tavaszról álmodik. Nem csak álmodik, készülődik és várakozik. Még egy figyelemre méltó van a téli tájban: a forrás télen is fáradhatatlanul csörgedezik. Mintha azt mondaná: „Nyáron hűsítelek, télen is szolgállak!” (Eddig egyszer találtam a környékünkön befagyott forrásra.)

Az ilyen táj is beszél Istenről.

Kezdjük az elején. Isten az embert azért teremtette, hogy ő is szeressen, és boldog legyen. Magához hasonlóan értelmi képességgel, szabadsággal és halhatatlansággal ajándékozta meg. Meghívta társának a világ építésében és szépítésében. Nem kényszerítette hódolatra és hívásának követésére, azt önkéntes alapon várta el tőle. Az ember pedig szembefordult Istennel: „Majd én! Egyedül! Nélküled! A saját fejem szerint rendezem a világomat!” – És jött az emberiség életében a lombhullás, a hideg, a zúzmara és a fagy: jött a kín, a szenvedés, a betegség és a halál. Ahogy Istentől elfordultak az emberek, úgy egymásban sem ismerték fel Isten képét és hasonlóságát. Nem tisztelték, nem szerették egymást. Pál apostol így jellemzi az Istentől elszakadt embereket: „Telve is vannak minden gonoszsággal, hitványsággal, paráznasággal, kapzsisággal, romlottsággal… árulkodók, rágalmazók, istengyűlölők, gyalázkodók, kevélyek, kérkedők…“ (Róm 1,29-31)

Isten azonban nem hagyta magára az emberiséget! Az emberiség telében is csörgedezett a forrás: Isten üzenete, Isten tanítása.

Erdővégi

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu