 |
 |
 |
 |
2000.
december 10. |
Advent |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
Bárány Tamás A thermálban A gőzpamatok úgy szálldogálnak le-fel a szűk kis mellékcsarnokban, mint tollak és pihék a bősz kakasviadalon. A nagy csarnok fürdőzőinek locsogó zaja tompítottan hatol el idáig, itt inkább csend van. Csak a tenyerek csattognak néha, ahogy a dögönyözők a vendégek izmait dolgozzák. A fal mellett két dikó, két vendég hasal rajtuk. Az egyik úr hatvan körül járhat, a másik még ötven sincsen. A masszőrök markos fogásai nyomán fel-feljajdulnak s kéjeseket nyögnek. De mert az idő szinte megállt e párás vízi világban, hogy szaporábban teljék az idő, beszélgetnek. Eljöttem, barátom! Fölálltam és hazamentem. Az első felvonás után! Nem is csodálom. Elképesztő! Színházban ilyet még nem adtak! Hm… — réved el a másik. A gyönyörű dikció, a cselekmény kemény logikájú vezetése, hol van az már! Csak ez az idegborzoló, dallamtalan muzsika mindenhez! Meg azok a vad táncok! Fúj! Emez legyint, mély megvetéssel. A fiataloknak persze tetszik! Mi nem tetszik a fiataloknak? Azoknak minden jó. Én már, barátom, csak a cirkuszban érzem jól magam, lelkemre mondom! Ott legalább nem csapják be az embert. Ott azt kapom, amit gyermekkoromban megszoktam. Az! – horkan fel a másik. – Ezeknek fogalmuk sincs, mi a művészet. Hát honnan is volna? Van ma komoly, igényes színház? És van mondanivaló? Nincs is igény rá, hidd el! Kezdem megérteni a színészeket, ha olyan olcsón adják magukat… Ha egyszer ez kell! No persze, ezeknek a taknyosoknak! Csak a mulatság, a zene, meg a tánc… azok az illetlen táncok! Naponta hálát adok az égieknek, hogy nincsen leányom. Az, az! – bólogat a másik. – Én nem győzök rá vigyázni, hiszen nekem van… Most lép a veszélyes korba. Nagy gond lehet! Irtóztató! Megint a tenyerek csattognak, s kis csend van. Az idősebbik férfi felnyög, aztán jólesőn sóhajt. Bizony. A fiamon látom: ezek a mai gyerekek már azt sem tudják, mi a szerelem! Megölelni a lányt, aztán lesz, ami lesz! Milyen ostobák, pedig ha tudnák! Hát hová rohannak? Most a másik vendég lapockájába váj a dögönyöző; ő sóhajt. – Bezzeg a mi időnkben… emlékszel? Órákat kellett várnunk az utcasarkon, amíg szívünk választottját megpillanthattuk… Most meg? És az a nyegle hang! A hányaveti stílus! És az öltözködésük! Förtelem. Meg az a modern hajviselet! Egyszerűen fantasztikus! No és azok az újmódi saruk… És a szakáll? A taknyosokon? Nagyapáink csak hajlott férfikorukban növesztették e férfidíszt, ezek meg? Alighogy elhagyták a serdülőkort! A szakáll… — legyint a másik. Az még hagyján. De a cinizmusuk! Ahogy semmin nem csodálkoznak, semminek nem örülnek… És nem hisznek semmiben! Pokoli ez! Mivé lesz így a világ? Az idősebbik úr égre emeli szemét, aztán komoran maga elé mered. Rohan a pusztulásba! A két dögönyöző szinte egyszerre készül el. A megtermettebb – ez kezelte az idősebb vendéget – gyöngéd tisztelettel ráver az öregúr vállára. Meg is vagyunk, uram. Az öreg lekászálódik a dikóról, s összeveri tenyerét. A kis csarnok függönye meglibben, s egy rabszolga lép be gazdája ruhájával. A másik urat is öltözteti már a rabszolgája. Az öreg még csak a tunikánál tart, amikor emennek már tógája redőzetét igazgatja-rendezgeti a puer. Már készen is van, már lendül keze a búcsúzásra. Vale, Lucius Pontius! Az öreg csak biccent, mert keze a tógájával bajol. Vale, Publius Septimus. Óvjanak az isteneink!
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
