Erdők meséi

Nem J. Strauss és nem a Mesék a bécsi erdőről. Csillagok állásában a Göncöl ugyan azonos helyen keresendő, s a fák komolysága sem különbözik. A mesék azonban mégis. Háromnegyedes ütemek helyén csöndes andalgók, minők a Mátra bércei alatt már a feledés vermébe esnek.

Miről mesélnek az erdők, a szálfák, esténként a „háromujjas” levelű juhar közt gyerekeskedő holdsugár?

Természetről, nem látszat-képről. Régen is így írták. Természet. A romantika ideje volt. Wordsworth, az angol poéta szerelme és Shelleyé, aki a magasságokban kereste lényegét a jelenségnek. A ma mintha visszatérne hozzájuk, meg Berzsenyihez, Vörösmartyhoz.

A mátrai erdők vizek fátyolában, patakok sejtelmeiben — tisztások — rétek sátorában s paradicsomi források zenéjében önmagamhoz vezetnek, jelszavak helyett az önkép elfogadásához, amit másoktól sem kellene elragadni.

A fák meséi. Ők mondják el, ha hallgatod, a holdfény mértani síkját mérve. Fenyők görbületében a csúcson. A tél szánkázott, s törte az ághegyet. Kanyart kanyarra írt a szél: pásztázott s kereste az artériákat. Lüktető testet, amely a bordák domborulatában csak alig kap védelmet, áramok feszültségében izgatott szív-csomó. Most megcsöndesült. Egek rohanását látja. Bölcsességgel az időről elmélkedik... Emlékek szűrőjén saját időd szivárog át; mesék gyémánt tornyában a gyermekkor ébredez. Most tudod: a legkisebb nem te vagy. A nyertes-pálmás. Királyi ősurad nem birodalomról beszél, csak országról. A patak-ív zubogó alagútján háncshajó töredez. Ki angyalok röptére vagy kíváncsi, elhiszed: a bércek fölött egy angyal nyit kaput, az értelem arca. Egy lépéssel közelít, majd eltűnik a másik dimenzióban. Lát és véd.

Fák. Történeteik emberi szenvedések, meséik kérgén a megjelölt nevek, évek. Vannak kiforrott törzsek, gyökerek lánca a valóság kövei közt, ahonnan a hallgatás üzen, s csak hóhullások fehér tánca szelídíti majd belső drámák kékfoltos csattanását.

Ki vagy te? — kérdezi egy leperdülő levél. Lehajló arc a patak-zománcra s Nárcisz már nem kísért — mondod. Magam keresem — a belsőt, mint folytonos üldözött, s bár viselem a választottak pecsétjét, igazoltatás a részem...

A felhők meséi. „Lélek-húgod a csalogány”, fekhelyén az örök-Szépről álmodik. Római temetőben. Honnan jönnek a fehér szekerek, élőlényei az égi kaszálóknak? Hová vezet a hold-vágta út, a nap szikra-tűz ösvénye?

A mesék túlfutnak saját csodáikon. Amit látsz, a külső arca-mása, de elvérző percek kagyló-ölén igazi gyöngy terem; az örömben, amit a gyötrelem perget ki a szemed sarkán. Majd átjutunk a keskeny úton. Mit kondít harangjával az ősz? Hogy a fontosnak vélt sokszor légnyomokba vész. A jel nem a mesék tükre; áttűz a felhők sátrán, vonalat ír, nem időt, vagyis összeköt...

Egyszer volt, hol nem... A gyermek-képzelet óra-perce.

Bízd hát magad mesék helyett a Végtelenre.

A tegnap: kéreglakó. Az elhagyott kalyiba, bükk-szegélyű régi sír (ifjú csontokkal), elzárt erdő-részletek tépett lánca elmúlt évtizedekből a kisajátító hatalom vadásztanyája. A síron kopjafa (ál)jelzőnek: „elhullt csatában a derék.” Azt beszélik, az egyik elvtárs lőtte le — véletlenül, az asszonya miatt...

A mesék aztán elszunynyadnak. Hol szépítik-gyönyörítik a múltat, hol mint „igaz mesék” gyerekszemekbe visszalopják a boldogságot: pillangókat a forrásnál, felszisszenő siklót, mely ártalmatlan, buzogányfű széltáncait, ha már vesztésre áll a nyár. A kicsik még fényfürdőt vesznek, a hegyi játszótéren fahintán — felszegzett fejű pacin nevet olvas az egyik: „lókamari.” Az ő találmánya, olvasni sem tud. A nyelvújítás folytatódik, s mire Angelust mondanak a hegyi harangok, hazaindulsz a kicsinyekkel. Öregedő kezed az életet őrzi-fogja, amíg majd becsukódik a kapu, s fenyők emlékeznek rád, ágaikon libegő csillagokkal.

A ház meséje. Égő-, meg halvány-cserepes, az erdei faluvégen. Közel a temető. Új zsalugáter az ablakon; hajdan faragott volt a szemöldökív, s nézte reggelente a bükkös felé ballagót, akit csak dalnoknak nevezhettek itt is. A tanár urat. Nehéz időkben e hely neki a sejtett, tudott, érzett otthon volt — nyaranta. Az udvar most muskátlis. Ő az enciánt szerette...

Tábla nem jelzi a házfalon: itt lakott. A temető bővül, irtják az erdőt. Sokasodnak a „túlhevített virágcsokrok”: a díszes sírkövek.

A fenyők állnak, a kövek hallgatnak — nap tüzébe dobva. A ház udvarán az új gazda öblös székben olvas. „Az öntudatnak már csak annyi üszke ég” — írta a dalnok itt egyszer, az alkony folytatja: „amennyivel a nagy hegyormok nézhetik, a furcsa felhők szép játékait.” Ő az: Sík Sándor.

Ellenfények villanásában bukik alá a nap túl az Ólombércen.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu