Iskolakór II.

Senki sem szolgálhat két úrnak — Mt 6,24

Valamit tennünk kell — állapítottuk meg, amikor kisfiúnk már harmadik éve kezdte betegséggel a tanévet. Valamit tennünk kell — ismertük be, amikor felnőtt korunkban a mindenütt megfelelni akarásba belebetegedtünk. Hogyan is találhatnánk meg a lélek békéjét, a test épségét, ha ezerféle egymásnak ellentmondó igénynek akarunk megfelelni! Úgy is mondhatnám: ha mindenütt a „jó gyereknek” járó elismerést akarjuk megkapni. Béke helyett inkább az „iskolakór” egyre súlyosodó különféle tünetei mutatkoznak rajtunk.

Parancsoljanak... (Szűcs Édua rajza)

Hol a hiba? Ne akarjunk jók lenni? Ne akarjunk megtenni minden tőlünk telhetőt? Legyünk közömbösek? Rándítsunk vállat? Gubóddzunk be önző önmagunkba? Kezeljük a tüneteket gyógyszerekkel? Adjuk ki a belső feszültségeinket gorombaságok formájában? Bizonyára nem, bár sokan ezt vallják még tudományos magyarázatokkal is megtámogatva.

Hosszú évek óta kínlódtam már az iskolakórban, amikor egy sorstársam azt mondta: tudom, meg kellene változtatnom az életemet. Elgondolkodtatott. Bizonyára nekem is. Hisz ha nyaralunk, ha kiszakadunk a megfelelni akarás hálójából — úgy is mondhatnám: ha nyári szünet van — nincs semmi bajom. Ha visszakerülök az élet iskolájába, minden kezdődik elölről.

Ekkor kezdtem nagy igyekezettel keresni, hol a hiba.

Aki keres az talál. Nekem is megadatott a fölismerés: két úrnak szolgálok. Az egyik az Isten a tőle kapott lelkiismeret szava által, a másik a világ: a körülöttem lévő emberek véleménye. Mivel senki sem szolgálhat két úrnak — mert abba belebetegszik — választanom kell.

Nekem csakis az Istennek, az egyetlen Istennek kell megfelelnem. Nem kell szétszakítanom magamat. Ha neki megfelelek, az se baj, ha rossznak tartanak az emberek, ha nem maradok „jó gyerek” a szemükben.

Ha például a lelkiismeretem arra indít, hogy virágot vigyek az egyik szomszédnak a névnapjára, nem kell lapos kúszásban osonnom el a haragosának az ablaka alatt, nehogy meglássa. Nyugodtan megláthatja. Sőt, a legtermészetesebben kedvesen rá is köszönhetek. Hisz tiszta a lelkiismeretem. S ha rossznak tart emiatt, szemrebbenés nélkül, egyenes derékkal viselhetem a megvetését, nem nekem szól. Nekem az egyetlen Uram, egyetlen Istenem véleménye a fontos, nem a szomszédé. Aztán, ha eljön az ideje, e haragosnak is vihetek bátran virágot. Félelem nélkül tehetek jót (Lk 1,74).

Nagy megkönnyebbülést jelentett Isten mellett dönteni. Hiszen akkor nincsen úr, nincsen isten rajta kívül. Főnök se. Ő pontosan tudja, mit vár el tőlem, melyek a korlátaim térben, időben, tehetségben; irgalommal van irántam. Hiszen szeret engem. Semmi bajom nem lehet, amíg az iránta való szeretet (istenfélelem) mozgatja a cselekedeteimet. Embertársaim véleménye lehet számomra útjelző tábla, támpont a lelkiismeret-vizsgálathoz — nehogy önző szabadosságba fulladjak —, de nem uralkodhat fölöttem. Senki véleménye nem vonhat el az egyetlen Úr szolgálatától.

Abban az időben, mikor kezdtem ízlelgetni e szolgálás izgalmas, mégis békeszerző örömét, már négy gyermekem volt, és fordítóként dolgoztam. A főosztályvezető egy rettegett elvtárs volt. Hatalmas előtérből nyílt a szobája, az ajtóval szemben nagy távolságra irdatlan íróasztal fedezékében ült. Legalábbis, amikor maga elé hívatta a bűnösöket. Egyik reggel, miután hajnalban megfőztem az ebédet, megreggeliztettem a gyerekeket, elvittem őket óvodába, majd beleszorult a buszom a reggeli csúcsforgalomba, mintegy tíz percet késtem a munkahelyemről. Kolléganőim sápadt arccal suttogták: hívat a főnök! Jól van, gondoltam magamban, az én igazi Főnököm tudja, mit tettem, nincs mit szégyellnem. Derűs békével hangos jó reggelt kívántam hát az elvtársnak, amitől ő kiesett a szerepéből, s egy pár pillanatig meglepetve meredt rám. Aztán szigorúan számon kérte, miért késtem el.

Sajnos, későn indultam el — volt a válasz. Erre sem számított. Legalább mentegetődznöm kellett volna. Aztán jött a fenyegetés: ha még egyszer ilyen előfordul, levonnak a fizetésemből. Bíztatóan helyeseltem, hisz fontos a fegyelem, s elköszöntünk egymástól. Soha nem hívatott többet, én meg utólag lepődtem meg: hová lett az iskolakór?

Azért nem minden eset ilyen egyszerű, majd látjuk legközelebb.

Nényei Gáborné

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu