Az „átlagember” kiskrónikája

A lelki élet művészete mindig rendhagyó. Erdő, melynek lombjai lefelé és fölfelé nőnek. Persze, az erdő is más: magassága-mélysége a hegynek, amelyen áll. A Teremtő. Ő gondoskodott kezdettől, hogy az ember — teljes szabadságával — válasszon. „Valaki a kezembe helyezte... az egyetlen igazgyöngyöt, ezt a lényeges magot, amely nélkül az egek egész rózsafüzére szétbomlana” — írja Paul Claudel, majd hozzáteszi: „Ha a világ nem beszélne annyira rólad, nem lenne oly sajgó a kínom.” A sejtelmes költői szavak sajátos Isten-érzés kimondói, s az említett művészet valódi „anyag-rendezői”. Az ember hivatása-hívása nem választható el, s kezdettől érvényes, amit a modern kor keresztény alkotó képviselője (művészetről szólva) ezt mondja: nem az a cél, hogy a Végtelen mélyébe merüljünk, hogy valami újat leljünk, hanem hogy a véges mélyébe jussunk, megtalálni a kimeríthetetlent. Fordított dimenziónak tűnik, a szenvedés és a szeretet távlatának, ahol a megtalálás gyötrelemmel jár. „Amikor a szeretet lemond a hatalomról, amely a saját törvényét diktálná, kiteszi magát a visszautasítás kockázatának” — hangsúlyozza a „passiót” elemző Francois Varillon francia teológus. A mai élet nehezen fogadja be ezt a tételt, de mikor értelmezték helyesen a világ javára? Rendkívüli lelkeknek kellett jönniük!

A racionalizmus korában jegyezték fel ezt a dátumot is: 1694. január 3., és ezt: 1775. október 8. Egyszerű genovai kereskedő fiának születési és halálozási évszáma. Danei Pálnak hívták — tizenhárom testvére volt —, majd később Keresztesnek, rendjét, melyet alapított: Jézus Szenvedése Kongregációnak, tagjait paszszionistáknak. Az elmúlt kor s a jelen — a változások rendjében, hiszen az évek vajmi kevesek a „nagy időben” — két passzionista szentté avatását regisztrálta VI. Pál és II. János Pál jóvoltából. Mindkét oltárra emelt a XIX. század szülötte, Angliáé és Itáliáé. Megtalálták „a romolhatatlan gyémántot.”

Danei Pál pályája nem volt egyszerű; próbás útját olvasva akár botránkozhat az olvasó: Cerutti kanonok, aki elindította az ifjút hivatásában, nem bízott benne, imádságos napjait a gőg megnyilatkozásának tartotta; ellenparancsokat hozott: elmélkedjék csak a kárhozatról, a halálról, meg az ítéletről. Mondhatnók: afféle barokk apostol, aki fölött már eljárt az idő — egy nagy megújulásban, amelynek spirituális „elöljárója” a mindig magányos tudós, gondolkodó: Blaise Pascal, még az előző (XVI.) századból. Az ő metafizikai szorongását jobban értette Pál, mint lelki irányítója, s azt is, hogy „élete rövidke tartamát” elnyeli „a megelőző és követő örökkévalóság.” Bánta is ő a rárótt penitenciát! Az „átlag lelki ember” ráütött pecsétjét, amikor naponta órákat töltött az Istennel való társalkodásban. A halálról — ha költő lett volna, talán így elmélkedik: „Van-e szebb szár / mint a kard a szívnek? Májusban a kövek virágzanak / hogy szíved kinyíljon / szárul adtam neki / az acélt mely hajlíthatatlan.” (Pierre Emmanuel)

Ez bizony élet-optimizmus, Pál hitének kifejezője, reményének, vállalásának garanciája. Amikor elhatározta, hogy a remeteséget és a lelkipásztorkodást a programjában összeköti, fekete reverendát meg jelvényt kért, felirattal: „Jesu Christi Passio — Jézus Krisztus Szenvedése.”

A misztika egyik legnagyobb „témája” mindenkor a fenti mondat megközelítése, amelyre madarak, lehulló levelek is tanítanak, a „legszemérmesebb halottak”, a golgotás életben a nagypénteki katona, „aki lándzsája hegyén tartja az epével átitatott világot, a vassal vizet fakaszt az Igaz kebléből...” Hát ez a „magyarázata” a rendhagyó lélek-művészetnek!

Az elmélyüléssel együtt járó gyakorlat — a kor szellemében — megkövetelte, hogy a remete-apostol mindenre figyeljen. Így vált Pál kongregációja a sajtószolgálat erős otthona is, könyveik, kiadványaik népszerűek lettek, ahogyan a következő században a törékeny redemptorista: Hofbauer Kelemen első katolikus kölcsönkönyvtára, s a kezdeményezésére megindult Ölzweige (Olajágak) olvasmányos folyóirat.

A szenvedés megélése Keresztes Szent Pálnak akció volt, mondhatnók: a misszió sajátságos megélése a szellem területén, s a szegények fölkarolásában. Alighanem az ökumené első újkori gondozójának is tarthatjuk, mert amikor „fiai” bolgár és román ortodox területen megjelentek (az alapító halála után hat évvel!), eszükbe jutott Pál szándéka: „Szolgáljátok a keresztények egységének ügyét.”

Rómában a Monte Caelión áll a passzionisták temploma, kolostora. Kétezer év hírnöke a bazilika, a S. Giovanni e Paolo. Előde Nagy Konstantin két tisztviselőjének: Jánosnak és Pálnak a lakóháza. A gazdákat Julianus Apostata végeztette ki, az ellencsászár, aki Krisztus helyett újra Jupiternek akart a Birodalomban szentélyeket állítani...

A mártíromság (361-ben) után nem sokkal kis templom hirdette a vértanúk örömét, s mindig újraépült, valahányszor megrongálták. Harangtornya Claudius császár templomának kövein jelkép is: történelmi korok ellentmondásában az egyetlen ígéret, amikor a magasság és a mélység isteni dimenziójában önmagunkat keressük úgy, hogy másokban az Embert látjuk, azt, aki „a világ csúcsán örökké haláltusát vív”, a „kétezer év előtti örök órában”. Ő örökké szenved testében, amely a miénk és lelkében, amelyet elfojtunk magunk mélyén (…) elszenvedi (…) az áldozat fájdalmait (…), a szegények, elhagyottak fájdalmait, „és mindennek elviselhetetlen abszurditását.” Így, Claudel szavai nyomán talán követhetőbb Keresztes Pál időszerűsége.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu