 |
 |
 |
 |
2000.
október 15. |
...nem
új jövevények vagyunk a keresztény Európában, sem Rómában, ahol
a világegyház szíve dobog...
|
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
A kétszer is megszolgált kitüntetés Petrányi Ferenc apátplébános (1879-1944) Nemigen hallani olyasmiről, hogy valakinek előre magas egyházi kitüntetést adományozzanak, amelyre viselője istenigazában csak jóval később fog rászolgálni. Pedig valami hasonló történt Petrányi Ferenc óbecsei apátplébánossal. A bajai születésű Petrányi Ferenc a bécsi Pazmaneumban tanult teológiát, s fölszentelését követően Adán, majd Horgoson káplánkodott. Ezután a kalocsai tanítóképző tanára, később igazgatója lett. 1918-ban kinevezték óbecsei plébánosnak. Bár 1920-ban a békeszerződés határvonalat húzott plébániája és egyházi főhatósága közé, ő megmaradt magyarnak, de úgy, hogy soha egyetlen sértő szót sem ejtett a szerb nép, a szerb állam ellen. Jézusi szelídséggel, bölcsen, a másság iránti tisztelettel és tapintattal vezette, vigasztalta, erősítette kisded nyáját. Lehetséges, hogy éppen ezzel a lelkiséggel hívta fel magára elöljáróinak figyelmét, s ezért kapta meg 1931-ben a Pro Ecclesia et Pontifice magas pápai kitüntetést? Ma már nehéz kideríteni. Mi lehetett az oka mégis annak, hogy a bevonuló partizánok 1944 októberében oly brutális kegyetlenséggel hálálták meg az óbecsei apát mindenki iránt megértést tanúsító jóságát? Talán azért, mert a magyarokat is merte szeretni. Talán azért, mert amikor 1941-ben Délvidék néhány évre visszatért az anyaországhoz, Petrányi apát ünnepélyesen fogadta a bevonuló magyar katonákat, és minden év március 15-én megjelent az ünnepségeken. Tette pedig azt Óbecsén, ahol az Úr 1338. esztendeje óta létezik magyar parókia, s ahol a tizennyolcezer lakosból — 1941-ben — tizenkétezren vallották magukat magyarnak. 1944 vége felé vészterhes felhők gyülekeztek a magyar Délvidék fölött. A közeledő Vörös Hadsereg egyre inkább érlelte a bosszút azok szívében, akik a magyar uralomnak néhány éves visszatérését nehezen viselték. A német anyanyelvű lakosság egy része időben elmenekült, az őshonos magyarok maradtak. Legtöbbjük éppen papjuk bátorítására, hiszen semmiben sem érezték magukat bűnösnek. Hacsak az nem számított bűnnek, hogy magyarnak születtek. 1944 őszén Petrányi apáttól egy péterváradi híve, Mentes Mihály — aki utólag beszámolt a találkozásról — megkérdezte: mitévők legyünk? Meneküljünk vagy maradjunk? Az apát ezt válaszolta: Amíg csak egy hívem is lesz, én addig el nem megyek sehova! Aztán Óbecséről is kivonultak az utolsó magyar csapatok. A partizánok Petrányi apátot az elsők között tartóztatták le. 1944. október 9-én a Central kávéházba hurcolták. A hatalom új urai ide gyűjtötték azokat, akiktől végleg meg akartak szabadulni. Szemtanúk visszaemlékezése szerint Petrányi atyát az első perctől kezdve ütötték, verték, rugdosták. Amikor a szerencsétlen apát már állni sem bírt, két partizánnő azzal szórakozott, hogy az asztalról ugrált a földön hanyatt fekvő papra. Petrányi cellatársai — köztük egy temetőőr — utóbb elmondták, hogy az apát a kihallgatások után négykézláb vánszorgott vissza. Amikor már nem volt benne élet, kidobták az emeleti ablakon, és azt híresztelték, hogy agyvérzésben halt meg. Vagy öngyilkos lett. Ennek a híresztelésnek ellentmond egy Kupilovics nevű párttitkár hencegő kijelentése a Jugoszláv Harcos Szövetség egyik zárt gyűlésén 1985-ben: Micsoda? Hogy Petrányi agyvérzésben? Dehogy, kérem! Mi tapostuk ki a belét. A becsei hívek ma is úgy tudják, hogy az apátot kínzó partizánok mindegyike valamilyen szerencsétlenség áldozata lett. Zorka, a kegyetlenkedő partizánnők egyike megtébolyodott, s lázálmaiban mindvégig az apát nevét emlegette. Petrányi apát sírja fölé márványból készült síremléket állítottak hívei és rokonai. A sírkőre vésett szöveget, mely mártírhalálára is utalt, leverték. Nem tudni pontosan, Petrányi Ferenc óbecsei apátplébánosnak 1931-ben minő érdemeiért adományozták a Pro Ecclesia et Pontifice érdemrendet. Ma már azt sem tudjuk, annak idején az érdemrendnek melyik fokozatával, az arannyal, az ezüsttel vagy a nikkellel tüntették-e ki. De mi, egyszerű hívek úgy véljük, hogy a rábízott nyájhoz hűséges, az Isten földi országáért kínszenvedést vállaló lelkipásztor a legcsillogóbb aranynál is ékesebb kitüntetést érdemelne. Vajon van-e a Vatikánban annyi érdemrend, amely elég lenne a kommunista börtönökben raboskodott mártírsorsú papok és szerzetesek kitüntetéséhez? Hetényi Varga Károly
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
