Ez a cím félig-meddig idézet. Gondolom, illő megjelölnöm a forrását is. Ez év augusztus 10-15-én zajlott le Marosvásárhelyen A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának IX. anyanyelvi konferenciája, egyúttal közgyűlése, amelyen a világ magyarságának több mint kétszáz képviselője volt jelen. A konferencia megnyitó beszédét Sütő András tartotta, s ő volt az, aki szavait ekképp fejezte be: „Megnyitómnak végére érve... hadd osszam meg önökkel régebbi ajánlatomat. Így szól: az egészségi állapotunkat firtató köszönés mellé újat s nagyon időszerűt hozzunk forgalomba: hogy és mint szolgál, kedves magyar testvérem — az édes anyanyelve?”

Csakugyan: hogy és mint szolgál? Igen sokan féltik nyelvünket. Attól tartanak, hogy előbb-utóbb befonja az idegen elemek szövedéke s elenyészik, ezzel együtt pedig maga a magyar nemzet is eltűnik a népek nagy kohójában.

Megnyugtathatom olvasóinkat: ez a veszély egy csöppet sem fenyeget bennünket. Az igaz, hogy számos nyelv áll a kihalás szélén vagy tűnt el már eddig — nyelvrokonaink között is vannak ilyenek —, a magyart azonban, amelyet tizenöt millió ember beszél a földön, s amelynek évezredes fejlett kultúrája van, ez a legkevésbé sem fenyegeti. Tavaly jelent meg az Akadémiai Kiadó gondozásában egy nagy tudósi munkaközösség óriási teljesítményeként A világ nyelvei című hatalmas mű, amely mintegy hatezer nyelvről ad tájékoztatást, s ezek között a magyart elterjedtsége alapján a 30-35. helyre teszi. Ezt a nyelvet kellene félteni a kihalástól? Ugye, ezt senki sem gondolhatja komolyan?

Egészen más kérdés, hogy mi, a nyelv használói elég jól sáfárkodunk-e ezzel a csodálatos nemzeti kincsünkkel; mindazzal, amit e nyelv nyújt nekünk. Én a címben ugyan úgy módosítottam a Sütő András-i kérdést, mintha maga a nyelv szolgálhatna bennünket jól vagy rosszul, de csupán a címszerűség kedvéért tettem így. Valójában arról van szó, hogy ez a nyelv mindnyájunkat remekül szolgálna, ha élnénk értékeivel s a benne rejlő lehetőségekkel, ám a magyarul beszélők közösségéből, sajnos, sokan és sokszor — részben tájékozatlanságból, részben nemtörődömségből vagy akár közömbösségből — nemhogy élnének, inkább visszaélnek mindazzal, amit a nyelv kínál számunkra. Mivel e helyen csupán futó áttekintésre van módom, felsorolom a nyelvhasználat legfontosabb területeit, s igyekszem néhány mondatnyi értékelést is adni róluk.

Helyesírásunk tudományos igényű szabályozottsága nagyjában-egészében jó, de a helyesírási közműveltség színvonala nem megfelelő, sőt ha a különböző rendű-rangú új sajtótermékek százaira gondolunk, azt kell mondanunk, aggasztó. E tekintetben nagyfokú igénytelenség tapasztalható. A lapok elválasztási és egyéb helyesírási hibáktól hemzsegnek. A számítógép sokat tud, s ezért nagy áldás, de mindenre nem képes. Az újságírókban — tisztelet a kevés kivételnek — nincs igény arra, hogy figyelmesen átnézzék a leírtakat. Ez pedig nagyfokú gondatlanságról tanúskodik.

A beszédtechnika s általában a beszélt nyelv tekintetében — ideértve mindazt, ami a hangzással kapcsolatos — valamelyest derűsebb a kép, amelyet felvázolhatok, de azért van javítanivaló bőven. Örömmel nyugtázhatjuk, hogy immár eltűnt nyelvhasználatunkból a kádári betűejtés, amelynek lényege a tj-, dj-féle hangkapcsolatok összetevőinek erőszakolt szétválasztása (tud-juk, út-ján) volt. Annak is csak örülhetünk, hogy manapság már egyre többen vállalják a közéleti beszédek szabadon való elmondásának kockázatát. Emlékműveket avatnak, épületeket adnak át, eseménysorozatokat nyitnak meg neves közszereplők, anélkül, hogy papírról olvasnák az ünnepi szavakat. A beszédtempónak az elmúlt évekbeli, már-már hadarásba torkolló felgyorsulása mintha megállt volna, ellenben elterjednek a különféle hangsúlyozási hibák. Az egyik legjellemzőbb közülük a hangsúlyelcsúszás. „Melyik napon hallhatjuk ezt az előadást?” Helyes hangsúlyozással: „Melyik napon...”, vagyis a kérdőszót illeti meg a főhangsúly.

A szóalkotás terén igen jól állunk — erről írtam az Új Ember 1999. július 4-i számában —, szóhasználatunkra azonban, sajnos, mégis túlzottan is jellemző az idegen szavak divatszerű használata. Napjainkban legfőképpen az angol és a latin (mégpedig jobbára új alkotású, mesterségesen létrehozott latin) szavak özöne lep el bennünket. Ontja az idegen szavakat a kereskedelem (know-how, leasing, pub, image, second-hand-shop stb.), ontja a politika, holott korábban ez nem volt jellemző (dereguláció, ombudsman, logisztika, agrárium stb.), s okkal, ok nélkül ránk telepednek az olyan, voltaképpen fölösleges divatszavak, mint konszenzus, szcenárió, alternatív, tolerancia (ez utóbbi mind gyakrabban tolarencia alakban) stb. Az igaz, hogy bizonyos szempontból minden idegen szó gazdagodásnak is számít, ám ez csak látszatgazdagodás, mivel ilyen mennyiségben nyelvünk ősi sajátságainak elhalványulásával, hangsúlyviszonyainak, hanglejtésszerkezetének, hangképzési sajátosságainak, dallamvilágának átalakulásával fenyeget; például azzal, hogy megszűnik nyelvünk ellenállóereje a szó eleji mássalhangzó-torlódásokkal szemben. Következésképpen minden lehetséges és ésszerű módon gátat kell vetnünk a nélkülözhető, szükségtelen idegen szavak további beözönlésének.

A mondatalkotással nincs több baj, mint régen. Az olyan nyelvi változásoknak, mint amilyen például az ikes ragozás visszaszorulása vagy a tőszámnevek előtérbe kerülése a sorszámnevek rovására, csak ott érdemes ellenállni, ahol a változás nehezítené a kölcsönös megértést. Az korántsem mindegy, hogy Budapest 16. (tizenhatodik) vagy 16 (tizenhat) kerületében nyílik-e új autószalon, de bár a házszámok is sorszámnevek, azt mégsem róhatjuk fel senkinek hibául, hogy tőszámnevet használva ezt mondja: „a Bajza u. 3-ban (háromban) lakom”. Vannak ugyan új keletű grammatikai hibák is — például a gyűjtőnevek után kívánkozó amely vonatkozó névmás helyett az aki kedvelése („Mi olyan csapat vagyunk, aki /helyesen: amely/ az utolsó leheletéig küzd”), de különösebb bajok nincsenek.

Végül a fogalmazásról és a beszédstílusról kell néhány értékelő szót szólnunk. Mindkét területen van okunk örömre is, bánatra is. Jó, hogy a hivatalos stílus kinövései lassan-lassan visszafejlődnek, ám annál sajnálatosabb az útszéli, trágár hang terjedése. A trágárság régebben inkább csak a mindennapi élőbeszédet jellemezte, de fokról fokra meghódított új területeket, s az irodalom, a színház, a film (szinkron) után a hírközegekben is egyre nagyobb teret kap: a televízióban, főképp a kereskedelmi csatornákon, de az írott sajtó bizonyos részében is. Ezt az általános lealacsonyodást persze meg lehet magyarázni, de én nem ezt érzem feladatomnak, sokkal inkább annak hangsúlyozását, hogy ez a divat, ha folytatódik, nagyfokú stiláris szegényedésre vezethet. Mivel a közösség, a közönség nemcsak a rossz, hanem a jó példát is követi, fontosnak tartom, hogy a sajtó munkatársai s általában a nyilvánosság előtt szereplők ennek tudatában bánjanak leírt vagy kimondott szavaikkal.

Dió- vagy inkább mogyoróhéjban így összegezhetem véleményemet napjaink nyelvhasználatáról. Jó-e vagy rossz-e ez a kép, ki-ki maga döntse el. Én, pedagógusnyelven, úgy fogalmaznék — azaz fogalmazok is —, hogy a végső osztályzat, amelyet közösségként megérdemlünk, erős közepes. Tehát nem elégtelen, de azért bőven van még mit javítanunk.