Napok, hetek óta láthatjuk a Belgrád, Nis, Szabadka és a többi város terén összegyűlt tiltakozó tömegeket. Transzparensek, jelszavak, szónoklatok, taps és füttyszó. De a világ minden táján szokásos a tiltakozás, véleménynyilvánítás e formája, s a néző mindig szorongva reménykedik, hogy nem következnek erőszakos cselekmények, ne a fegyverek vegyék át a szót. Mert a hatalmon lévők rendszerint foggal-körömmel védelmezik kiváltságaikat, a kiontott vér nem zavarja őket, mindig megideologizálják tűzparancsukat. Sajnos gyakoribbak a véres összecsapások, mint a békésen végződő tiltakozások, amelyek nyugalmas, demokratikus hatalomváltással végződnek.

És mit szóljunk azokról a tömegekről, amelyek a diktátorokat köszöntik üvöltve? Eufórikus a lelkesedés, a kiáltozóknak eszébe sem villan, mi következik majd, hogyan válik a mosolygó, tisztelgő vagy integető ünnepelt vérengző fenevaddá. A pillanat a fontos, a közös lelkesült kiáltás, századról-századra zeng föl a Barabás, ami a békesség megtagadását, a szeretet elvetését jelenti.

Emberek állnak fegyvertelenül a téren, a kollektív akarat jelképeiként. Meglehet, valahol már élesítik az ellenük forduló fegyvereket. Akik ma a békés jövőt hívják, holnap talán arcra borulva fekszenek a tereken Európában, Dél-Amerikában, Ázsiában és Afrikában.

Rájuk gondoltam, miközben egy lipcsei tér jelent meg a televízió képernyőjén. Amolyan emlékeztetője annak a napnak, amelyet Bach emlékezetének szentelt az emberiség ez év nyarán.

Lipcsében zuhogott az eső. De senki sem mozdult. Bach kerítette hatalmába az összegyűlteket, akik egymáshoz préselődve hallgatták legszebb műveinek részleteit, különféle feldolgozásait.

A városháza előtti tömeg a zenét ünnepelte, annak az üzenetnek hatása alatt, amely Bach alkotásaiból hallható, amely a múltból árad, hullámzik a jelenbe és a jövő felé. Az mondják... így kezdődik az erdélyi magyar líra egyik legnagyobbja. Reményik Sándor verse. Ennek végső gondolata lengte be a lipcsei főteret:

Ó, Barátaim, ha egy fénysugár / Lelketekig hullt, át a lelkemen: / Nem enyém az a fény, csak bennem jár. / Istennek köszönjétek, — ne nekem!

Ez a csodálatos fény ragyogta be a német városban hullámzó tömeget, amely nem egy jövendő vagy jelen vezért köszöntött, hanem egy hajdani csodálatos zenész előtt hódolt, aki újra meg újra, különféle változatokban mondta és írta kottába: „Istennek köszönjétek — ne nekem!”

Megragadó volt a fiatalok látványa. A több tízezernyi tömeg javát ők alkották. Békésen, figyelmesen, jókedvűen hallgatták az egymást követő tételeket, előadókat, lelkesen ünnepeltek, ki-ki vérmérséklete szerint.

Egy nappal korábban hazai „eseményről” tudósított az egyik kereskedelmi televízió híradója. A csábos mosolyú hölgy körül izgatott tömkeleg, többségében itt is az ifjak. Amint megtudtuk, a jeles alkalomból a hölgy bőségben mutatja magát a jelenlévők gyönyörűségére.

Eltűnődtem, mit jelent itt és most az erkölcsi nevelés. Bachra vagy pucérságra nevelünk?...

Rónay László