Mensáros Zoltán

Életjel

A forrás fölé épített ház üvegfalai mögött ücsörögtek néhányan. Egy-egy korsónyi langyos víztől gyomrukra, beleikre reméltek gyógyulást. Úszás után néha Bondor Antal is megpróbálta. Lassan kortyolgatott. Az író torkán-nyelőcsövén ilyenkor jólesőn csorgott le a víz. Bőrén kellemesen bizsergett a meleg. Útja kirajzolódott a dereka tájékán is. Aztán néhányszor megkerülte a márványoszlopokkal körülvett kutat, hogy testét gyorsabban járja át a gyógyító nedű. Dobhártyáját, mintha a konok fülzúgás sem karcolná most. Mert fárasztotta ez a vissza-visszatérő tompa moraj. Karjaiban újra érezte a tempók ütemét. Lépései – akár a medencefalhoz csapódó hullámrajok – jólesőn koccantak a színes kőpadlón. Önmagát látta az üvegfalon: egyenes derékkal, kisimult arccal, szinte újjáéledve.

De váratlanul megtorpant. Mert génjeiben a támadásra mindig kész kérdőjelek – hiába a tempók lendülete, a gyógyvíz – ismét befurakodtak a homloka mögé. Bőre sápadt lett, felpuffadt az arca és gyomrából savanyú levegő böffent fel. Aztán egy-egy bátortalan köhintés, ami hangtalan volt, mint az üvegfalakra csapódott pára.

Bondor Antal ismét a melegvízbe kortyolt. A szegycsont mögötti áramlás langyos nyoma azonban még jobban összekuszálta gondolatait. Hiába emelte szájához a korsót újra, a szavak, mondatok, képek éppen csak felvillantak belül, hogy aztán darabokra töredezzenek megint. Értelmetlenné váltak mind. Akár a biliárdgolyó: minduntalan nekiütköznek valaminek. És mindez több, mint holmi egyszerű ütődés. Taszításnak érezte inkább. Ha megtörtént – legyen az bármilyen csekély – mindig tapad hozzá valamiféle erőszak. De hát miért nincs olyan dákó, amely finom krétaporral kordában tartaná az egyre fegyelmezetlenebb emberi agysejteket is?

A forráskútból egyfolytában csorgott a víz.

Az író, hogy leplezze zavarát, kimért léptekkel elhagyta az ivóhelyiséget. Szívének gyorsuló ritmusát azonban még a mély lélegzetvételek sem tudták csillapítani.

Voltaképp ki az a Bondor Antal? - rezzent össze. Mert, amit most érez: nem több, mint csont, petyhüdő izom, megannyi meszesedő érfal, csigolyák közé szorult idegszál és ráncosodó bőr. Úgy nézett körül, mintha ismeretlen utcába tévedt volna.

Senki?! – dörömbölt benne ijesztőn, és csak nehézkesen lépkedett az esőtől áztatott járdán. Átvillant rajta, hogy a gyógyfürdő sárga épülete előtt vagy a kerítés övezte Malomtó árka mentén akkor is lesz jövés-menés, autóforgatag, zakatoló villamos, ha őt már régen felfalta a föld. Mások és újra mások kortyolják majd az ivókút vizét, ismeretlenek ezrei kavarnak hullámokat az úszómedence fehércsempés falai között. Még akkor is, ha korszerűbbet építenek a mai helyett, a síneket mélybe sülylyesztik, vagy nappali fényt árasztanak a lámpák, a gyógyvizet pedig csövek hálózata a lakásokba vezeti szinte észrevétlenül.

Bondor Antal beljebb húzódott a járdán. Karjával – mintha láthatatlan pókok hálójába gabalyodott volna – néhány védekező mozdulatot tett. Belső rendre vágyott hirtelen, valami tapintható támasztékra, melyben –akár egyetlen másodpercre is – megkapaszkodhatna. Vagy csupán azért tapossa maga alá egyre szaporábban múló éveit, hogy kéretlen kérdőjeleitől mihamarább megszabadulhasson. Mert az írógépen lepötyögtetett szavak-mondatok sem simítják el a kacskaringós írásjelet megbízhatón.

Egy hajlott hátú asszony botjával tapogatott a kőlábakon álló kerítésrács mentén. Talán félt, hogy elcsúszhat az autókerekek kavarta tócsákban. Vagy hályog fedi a szemét?

Várjon! – csúszott ki a férfi nyelve alól alig hallhatón. – Segítek!

De aztán nem mozdult. Egykori kényszerlakóhelye jutott eszébe hirtelen, a villanytalan, sötét téli délutánok, a nyirkos padló, a falak szegletében megjelenő egerek és a szerény ételmaradékokra vadászó patkány. Sokáig még álmában sem merészelt mindezekre visszagondolni, mivel a félelem nemcsak agysejtjei közé, de befészkelődött a párnák melegébe is. A történelem időnként olyan, mint ez az uszodaépület, melynek árnyéka testét szinte széttaposta most. Persze azóta megannyi hivatásként választott életpálya is szellemtelen mesterséggé degradálódott, manapság a pénz a legvonzóbb és a másokat kirekesztő önzés. Korhadt lesz tőle a lélek. Az önkéntes lemondást vállalók sem szólalnak meg. Ők a békítő csendben bíznak, melyben talán újra megtisztul a közhelyes szóvirágokkal szennyezett levegő.

A kórház oldalához támaszkodó templom szélesre tárt ajtajából fénycsík vetődött a nedves aszfaltra. Valaki megállt a felkapaszkodó lépcsők egyikén. De amikor az úttesten egy garázsba tartó világtalan autóbusztest gurult el, fekete árnyék suhant végig a szemközti épületsor homlokzatán.

Bondor Antalt is beborította a hirtelen sötét. Dobhártyája – akár darázs a zsákmányon – zúgni kezdett megint. Aztán gyors léptekkel visszafelé indult szinte akaratlanul. A tócsákban csillogó eső szertefröccsent a cipőtalpak alól. Kereső tekintetet meg-megakadt a villamosra várakozók arcán, majd az aluljáró kéregetői között remélte felismerni az ismeretlent. Újra megeredt az eső. Apró buborékok pattogtak a járdán. A kőlábakon álló kerítés horpadt téglapárkányáról is folyni kezdett a víz. Villamoskerék zökkent, és sercegő fény villogott időnként. A vendéglő üvegablaka mögül biliárdgolyók koccanása hallatszott. A hajlott hátú, botjával bizonytalanul tapogatódzó asszonyt azonban nem találta sehol…

Ekkor harang kondult a magasban. A torony szinte átdöfte az egyre mélyebbre ereszkedett felhőket. A zengő hang végigborzongott Bondor Antal dobhártyáján.

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu