Jegyzetlap

A keresztények megújulása

A keresztények megújulása csak akkor következhetik be, ha érzik ennek szükségét. A kereszténység ugyanúgy nem tud megújulni – hacsak meg nem elégszik valami általános, optimista kicsengésű gondolati konstrukcióval, amit ugyan meg lehet fogalmazni, de attól még a szív meg nem újul –, szóval a kereszténység, mint olyan ugyanúgy nem újulhat meg, ahogyan az emberiség, mint olyan, nem tehet jót.

A keresztények megújulása a keresztényeken múlik. A kérdés tehát az, meg akarnak-e újulni a keresztények? Érzik-e ennek szükségét? Ha nem, mi az oka? Ha igen, mi módon? Hogy a vallás lényege a folyamatos megújulás, kimondatlanul is bizonyos. Vagyis nem más, mint a Lélek előidézte növekedés, kibontakozás, megérés. Hinni annyi, mint célba jutni. De a hit, mint a cél, határtalan. Az öröklét a határa. Aki a hitét komolyan veszi, az élete alapjának, tartalmának, kérdéstömegének, kihívásának és legszemélyesebb megszólításának tartja.

De akkor hogyan van az: természetesnek érzi, hogy a hit benne van, és ő van a hitben, vagyis hogy ez a „természetes” természetfölötti, mégis oly keveset tesz érte? Ha meg merné magának vallani, mindenfajta tudását nemcsak elválasztja tőle, hanem többre is becsüli nála. Látja ugyan, hogy hite ideológiává meszesedhetik az át nem élt ismétlődések által, mégis ellenáll az elmélyülésnek, hangoztatva, hogy jó, jó, sok mindent odaadok, de azért a gondolkodásomat ne firtassa senki. Amely gyakran steril gondolattalanság. Kényelmes és körbevédett melankólia. Mit jelent az, hogy a bántásokat megbocsátom, de el nem felejtem? Ez fából vaskarika. Hogy szinte engesztelhetetlenül reménytelen vagyok, fásult, cinikus? A remény nem isteni eredetű? Miféle hit az, amelynek nonszensz Krisztus istensége, a csodái, a föltámadása kitaláció? Az ilyen keresztény végül is miben hisz? Rettegve a tűzforró pokoltól – amely talán inkább jeges, mint izzó –, kétségeskedve az irgalomban csak nem vallásos szorongásainak átmeneti csillapodásában, úgy-ahogy?

Nincs ideje arra, hogy olvasson, érdeklődjék, tanuljon, gondolkodjék. Alapjaiban idegenkedik a tökéletesedéstől; érveket gyűjt ellene, mert mégiscsak jobb megmaradni abban a halvány szürkeségben (amit a kommunista agitátorok anno méltán neveztek „kispolgári csökevénynek”). S megbűvölve a színes tévé felnőtteknek kotyvasztott meséitől, a szünetekben el-elsóhajt egy-egy röpimát, s a dolog aznapra el is van intézve. „Újuljatok meg gondolkodástok szellemében, s öltsétek magatokra az új embert”, ezt jelentené? Ennyit? (Ef 4,23-24).

És mitől lenne új az az ember? Aki nem számol – mert talán egyáltalán nem is ismeri – a kereszténység kétezer évének lelki-szellemi gazdagságát, s megelégszik néhány ünnepi kirándulással? S minthogy nem mer szembesülni az emberi állhatatlansággal és az ember mindenfajta gyöngeségével, nem beszélve a folytonos akadályoztatásról, attól lenne új, hogy gyönge minőségű gitárzene mellett a korosztályabeliek között „jól érzi magát”? A könnyen fölkelthető illúziók és a naiv lelkesültség újítaná meg az embert? Nem évtizedek kitartó, a kudarcai ellenére is türelmes munkája edzi meg az ember szellemét, s a maga számára alig észlehető változások hozzák meg az új eredményeket? Vissza-visszaesve és konokul újrakezdve az egészet? És hangulatok, nem pedig a szenvedélyes tudásvágy újítja meg az embert, mely nagy békességből meríti erejét, mivel vallásosnak lenni egyetemesen fénylő intellektust jelent? Tehát nem csak a tehetségesek, nem csak a fiatalok, hanem minden élő – beleértve az agg haldoklót is – meg van híva.

A katolicizmus nem újul meg. A katolikusok – a keresztények – újulhatnak meg a katolicitás által, ha akarnak. Ami hatalmas felelősség. Mert egy nemzetnek nem a „beiratkozott” kereszténysége, hanem a keresztényeinek vallásos ihletettsége adja meg azt a lefödhetetlen világosságát, amely magának a népnek mutathat – akár történelmi – utat. Nem csak faragott szobrokat imádhatunk bálványokként, hanem magatartási modelleket is, türelmetlen s kirekesztő programokat és véleményeket is, a mélyút helyett a csábító kitérőket is. A hasonlót az igazitól mindig egy „végtelenül kis dolog” választja el. Ez a különbség „mustármagnyi”, írja Simone Weil.

Vasadi Péter

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu