1940-től az anyaországból sokan látogattak a Székelyföldre. Volt, ki a szép, kellemes fürdő- és üdülőhelyeket kereste, más a falusi életbe vágyott. Csíkszenttamás egy olyan nagy község volt, amelyet sokan felkerestek, ismételten is jöttek írók, művészek, néprajzosok, régészek. A plébánia fogadta az odairányított vendégeket, a plébános Bálint Vilmos volt, sokoldalúan képzett, rendkívül művelt, irodalmat, zenét, művészeteket értő és gyakorló pap. Az ő hívására érkezett ide Sík Sándor professzor úr, aki egyik versében így emlékezik: harminc évet vártam, hogy eljussak a székelyekhez.

László Gizella néném volt a plébánia házvezetőnője, aki finom, ízes ebédeket főzött, amelyek között a professzor úr kedvence volt a túrós puliszka. Amikor a havasokba kirándultak akkor is azzal várták. Ebéd után – ha nem esett az eső – mindennap sétára indultunk, a plébános úr engem kijelölt „idegenvezetőnek” (mai szóhasználattal), s ezt vakációs diákként szívesen tettem. Mindig az Olt partján indultunk el, az országút és a községháza közelében, s ahol a legmélyebb volt a víz éppen ott zajlott a lófürösztés. 12-14 éves legénykék ülték meg a lovakat, ez a látvány nagyon szórakoztatta a professzor urat. Sokáig elnézte, és szavalta Tompa László „Lófürösztés” című versét, amleyet akkor hallottam először, különösen utolsó sorai ma is időszerűek, ezt a szavalatot sohase felejtem. Aztán mondta: látod milyen bátran, ügyesek, milyen biztonságosan mozognak a vízben, hogy vigyáznak az állatokra. Pedig még mikor lesznek felnőttek!

Aztán ahogy ballagtunk tovább, érkeztek a szénásszekerek, megálltunk, egy-egy bácsival szót váltott, s talán ekkor született szép verse sora: „emeletes szénán, pipázgató öreg apó…“ A réten megnézte a „szénacsinálást”, elbeszélgetett az ott dolgozókkal. Figyelte az erdőről hazajövő fuvarosokat, a farönköket szállítókat, a követ hordókat, megjegyezte: …milyen nehéz munkát végeznek ezek az emberek és mégis van kedvük énekelni, fütyörészni.

Aratás előtt kimentünk a mezőre, a Csonka-toronyhoz, amely Csíkszenttamás régi templomának maradványa volt. Sík Sándor kis művészettörténeti eligazítást tartott nekem, majd Bartalis János versét szavalta. „…különben csend van. Határozottan csend van…” A tücsök ciripelés mellé gondolhatta később megírt versében: ….szellők alatt zsong a mező, ring a mező… Gyakran mondott egy-egy versidézetet, de versszakaszokat is Dsidától, Áprilytól, másoktól, a verseket nem mondta, hanem előadta, művészien. Akkor elhatároztam, hogy én is megtanulom kedvenc verseimet úgy, hogy tudjam is. Távolabbi útjain, ahová szekérrel, többnapi elemózsiával mentek a havasokba – már nem kísérhettem.

Egyik este Papini munkájából olvasott nekem Jézusról. Akkor hallottam először azt a szót, hogy filozófia, ami eladdig az én tizenhárom éves koromnak érthetetlen volt. A professzor úr megmagyarázta.

Nézem egyik, késői fényképét. Nem erre az arcra emlékezem, nem ilyen szomorúnak láttam, a székelyeknél mindig vidám, beszédes, kedves volt. Gyönyörű verseit csak harminc évvel később, itt az anyaországban olvashattam Lőrincz Imre piarista tanár könyvtárából. Sajnos, a Székelyföldön a házkutatások nyomán, a félelem teljesen eltüntette Sík Sándor kötetét. Nagy ajándék lenne, ha a Székelyföldre ismét eljutnának versei.

Sík Sándor Csíkszenttamásról bejárta a közeli és távolabbi vidéket. Így a Hargitát, Madocsa-fürdőt, Marosfőt, a Nagyhagymást, Gyilkos-tavat. Az Olt és a Maros forrásánál bárki gyönyörködhet, ez ihlette a költőt „A Maros forrása mellől” című versének megírására, de más versei is őrzik székelyföldi élményeit, pl. a Lelkibeszélgetés a fenyőfákkal, vagy a Valaki a hegyen kiált: „… javuljatok meg istenek, / Hogy minden emberi kiáltás, / Akit keres, találja meg.”

1943 nyarán elzarándokolt a Csíksomlyói Máriához. Megnézte a KALOT népfőiskolát, a Csíki Székházat. Utóbbi abban az időben szülőotthon volt. E látogatás emlékét szép vers őrzi.

Akkor még nem sejtettük, hogy ez volt Sík Sándor utolsó útja székelyeknél, akiket már nagyon megkedvelt, s én sem tudtam, hogy milyen rendkívüli személy kísérője, szerény társalkodója voltam. Boldog vagyok ma is, ha arra gondolok, hogy „emberközelből” ismerhettem-, hogy őrizhetem versei emlékét, a kincseket.

Legelső székelyföldi verse:

Zólyomi Gergely Valéria