Középiskolás lányunk az első tanítási napon felszállván az iskolája felé menő villamosra, rögvest gyomorgörcsöt kapott.

Vége van a nyárnak...
Szűcs Édua rajza

Egyik kisfiúnk a tanévnyitó másnapján 39 fokos lázzal ágynak esett. Két hétig betegeskedett. Mikor a következő tanév elején is ez történt, kezdtünk gyanút fogni. A harmadik évben már meg se lepődtünk, mikor ugyanez ismétlődött. Meg nem lepődtünk, de tudtuk, valamit tennünk kell.

Gondolom, mindenkinek ismerős ez a viccesen „iskolaundoritisz“-nek nevezett kór, s példák százait tudnánk sorolni.

Az igazi baj csak akkor kezdődik, amikor kinövünk az iskolából, és kiderül, hogy ez nem iskolaundor. Mert velünk jön a ballagás után, sőt, esetleg még erősödik is. Éppen a becsületes, kötelességtudó, igyekvő emberek szenvednek benne leginkább, különféle tünetekkel, néha egész életen át. Magam is tapasztalatból tudom, hogy ez nem vicc.

Szerettem volna mindig jó lenni, mindig teljesíteni, amit elvárnak, sőt, azon túl is. Szerettem volna, ha mindenki szeret, ha mindenki jónak talál. Ez iskolás koromban még egész jól ment, hisz egy-egy órán csak egy-egy tanárnak kellett megfelelni. Év elején - azon a gyomorgörcsös, lázas év elején - ki lehetett tapasztalni, kinél mi a jó, s aszerint küzdeni. Ám mikor kiballagtam a „nagy életbe“, kiderült, hogy ott egyszerre van kémia és fizikaóra, egyszerre irodalom és testnevelés. Nem tudom órákra szétszabdalni az életet, nem tudom becsöngetéssel elkülöníteni egyik embert a másiktól, egyik kívánalmat a másiktól. Ami az egyik szomszédnak jó a házban, az nem jó a másiknak, s ha barátkozom az egyikkel, ellenségnek tekint a másik, aki épp haragban van azzal az egyikkel. Ha a gyereknevelésben hallgatok az egyik nagymamára, esetleg szembekerülök a másikkal; ha a férjem kedvében akarok járni, esetleg hanyagolom a gyerekemet. S mivel a test a lélek hordozója, sőt, megjelenítője, bizony ezek a lelki küzdelmek a test békéjét is feldúlják: A feldúlt test még harcképtelenebbé teszi a lelket. Valamit tennünk kell!

Bizony sok évre, évtizednél is többre volt szükség, míg hívő emberek bölcsessége, mások életének tanulsága által Isten kegyelméből rádöbbentem, hogy hol a hiba, s mit kell - vagy éppen – kell tennem a gyógyulásért. E tapasztalataimat szeretném majd megosztani a sorozat következő részében.

Visszatérve az iskolás gyerekek gondjára: Régi igazság, hogy ha változtatni, javítani akarunk valamin, önmagunkon kell kezdeni. Ha mi, szülők, segíteni akarunk szorongó, iskolaundorban szenvedő gyerekünknek, először magunknak kell kinőni ebből a kórból.

Mennyei Atyánk is úgy tudott segíteni rajtunk, hogy fiában magára vette összes nyomorúságunkat. Így taposott nekünk utat, sőt Ő maga lett az Út, a kiút a belső béke, az Istennel való harmónia, azaz a boldogság felé. Nekünk nem kell magunkra vennünk gyermekeink nyomorúságát, hisz mi magunk is benne vagyunk. De küzdelmeikben csak úgy tudunk segíteni, ha mi magunk is utat taposunk a saját nyomorúságunkból Krisztus erejével a szabadulásunk felé.

Nem oldhatjuk meg helyettük, azt, ami nekik nehéz - sőt, nem is szabad, hisz azzal lefokoznánk őket - hanem bátorítva terelgetnünk kell őket a járható út felé.

Addig is, míg erről részletesebben szólunk, mondjuk hittel a zsoltárossal együtt: „Áldjad lelkem az Urat, és egész bensőm dicsérje szent nevét“. Egész bensőm, egészségem, minden porcikám legyen a Jóval harmóniában a tanévkezdéskor és mindig, hogy így egész lényünk, a magunké és gyermekeinké Isten dicsőségét hirdesse.

Nényei Gáborné