A szenvedő Messiás követése

Hivő keresztények számára a legalapvetőbb kérdés, amelyet újra meg újra fel kell tenniük maguknak: Ki nekem Jézus? A kérdésre adott válasz persze nemcsak bizonyos hittételek „tananyagszerű“ elismétlését foglalja magában, hanem ezek személyes, életformát alakító elmélyítését és meggyőződéssé tételét is. A mai evangélium éppen erről az „elméleti“ és „gyakorlati“ hitvallásról szól.

Az első alegységben (Mk 8,27-30) Péter apostol, Jézus kérdésétől ösztönözve, tanítványtársai nevében vallja meg azt, hogy Jézus a Messiás. A szövegkörnyezet (a szenvedésjövendölést követő éles tiltakozás) alapján nem kétséges, hogy a vallomás a korabeli messiási várakozásoknak felel meg. A zsidóság jelentős része a Messiást politikai uralkodóként fogta fel, akitől azt várták, hogy a hatalom eszközeivel érvényt szerez az igazságnak, s az ellenséges népek legyőzése után dicsőséges világuralmat valósít meg. Bár Jézus ezt a felfogást teljes mértékben elvetette, Péter vallomását mégsem utasítja el, hanem igyekszik azt minden helytelen elképzeléstőt megtisztítani. Mindenekelőtt titoktartásra kötelezi az apostolokat. Mivel ők sem értik még igazán Jézus messiásvoltának lényegét, egyelőre nem alkalmasak arra, hogy ezt nyilvánosan hirdessék.

Hogy Jézus milyen értelemben tartotta magát Messiásnak, az az evangélium második alegységében (Mk 8,31-33) válik nyilvánvalóvá. Ez a szenvedés első megjövendölésével kezdődik, amely feltehetőleg egy hosszabb, részletesebb oktatás rövid összefoglalása. Jézus megjövendöli, hogy a főtanács tagjai elvetik. halálra ítéltetik és megölik öt. Ám nem ez az utolsó szó, hiszen a szenvedést és az erőszakos halált követi a feltámadás. Igen hangsúlyos, hogy az egész eseménysorozat {szenvedés, halál, feltámadás) Isten akaratának felel meg. Ezt a „kell“ szócska jelzi, amely a Biblia nyelvén Isten előre elhatározott tervét juttatja kifejezésre. Péter azonban, aki korábban határozottan megvallotta Jézus messiásvoltát, a szenvedés üdvtörténeti szükségszerűségét még nem tudja átlátni és elfogadni. Ezért tiltakozik, sőt szemrehányást tesz Jézusnak, aki igen kemény szavakkal válaszol. Érdemes pontosan megfigyelni az evangélium szövegét: „(Jézus) hátrafordult, ránézett tanítványaira, és így korholta Pétert: Távozz mögém sátán, mert nem Isten szándéka szerint gondolkodsz, hanem emberi módon.” A megfogalmazás azt sugallja, hogy Jézus válasza a többi apostolnak is szól, elképzeléseket tükröz, sőt kísértő (sátán szolgálatában álló), mert akadályt kíván gördíteni Isten terve megvalósításának. A „Távozz mögém!” felszólítás – ez a szó szerinti fordítás – tudatosítja: a tanítvány feladata nem a tiltakozás, szemrehányás vagy saját elképzeléseinek erőltetése, hanem Jézus követése azon az úton, amelyet ő Isten akaratának megfelelően végigjár.

Ez a gondolat az utolsó alegységben (Mk 8,31-35) nyer kifejtést. Az itt olvasható követelményekből egyértelművé válik, hogy Jézus nemcsak messiásvoltának elfogadását kívánja meg övéitől, s nem is csak azt, hogy „teoretikusan” tudomásul vegyék, hogy neki szenvednie kellett, hogy bemehessen dicsőségébe (vö. Lk 24,26). Jézus mint szenvedő Messiás sorsközösség-vállalást kíván, amely az önmegtagadásban és a „kereszt” felvételében nyilvánul meg. Az önmegtagadás persze nem a személyiség teljes feladását jelenti, hanem az evilági értelemben vett önmegvalósításról való lemondást: lemondást az önérvényesülésről, vagyonról, hatalomról, a bosszú és az erőszak alkalmazásáról, s mindarról, ami az önzéssel teli, ösztönök által vezetett emberek életében a meghatározó. Az önmegtagadás nem más, mint annak a szellemnek elsajátítása, amely Jézust jellemezte, aki „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon” (Mk 10,45). Miként Jézus életében mások szolgálatához - a másokért való léthez - a szenvedés és az élet feláldozása is hozzátartozott, úgy az Ö követőjének is késznek kell lennie a kereszthordozásra, amely esetenként vértanúsághoz. vezethet. A tanítványnak ugyanakkor „saját keresztjét“ kell felvennie, vagyis az Isten országáért folytatott tevékenysége során jelentkező nehézségeket, megpróbáltatásokat és szenvedéseket Jézus keresztjének fényében szemlélve, a Jézussal való közösség tudatában kell vállalnia.

Az. evangéliumi szakaszt lezáró, ellentétes párhuzamra épülő mondás azt tudatosítja, hogy az önmegtagadás nem veszteséggel, hanem nyereséggel jár: az igazi élethez vezet Aki kész lemondani arról, hogy saját elgondolásai, vágyai és látszólagos előnyei szerint alakítsa életét, s kész követni a másokért élő és önmagát másokért feláldozó Krisztust, az olyan életre talál. amelyet a halál nem tud lerombolni. A mondásban az a gondolat fogalmazódik meg burkoltan, melyet Szent Pál nyíltan hirdet „ha Krisztussal együtt meghalunk, vele együtt fogunk élni; ha vele együtt szenvedünk, vele együtt fogunk uralkodni” (2Tim 2, 11-12).

Kocsis Imre

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu