„Hol van végül is a lényeges szó, drágább, mint a gyémánt…” A töprengő keresztény költő, a modern Paul Claudel mondja-kérdezi ezt híres versében, a Mise Brazíliában című elmélkedésében. Vannak akik a teljesség igényében mintha sokszor elnémulnának, bezárkóznának, mintha a világról nem akarnának tudni. Mélységes az ember titka, s bizony nehezen érhető fel ésszel, miért a folytonos mélység-fürkészés!

A hat évtizedét megköszönő pásztort e sorok írója első perctől a claudeli megvallás hívének ismeri. Már akkortól, amikor az Új Ember számára hozta lényeget kimondó írásait, s mindig váltottunk néhány szót istenes dolgokról. Éreztem, a teológiából a misztika áll hozzá a legközelebb (akkor spirituális volt, papjelöltek lelkiigazgatója), s hogy befelé irányuló nagyszerű ember, akit a benső szabadsága vezet. Kommunikálni több módon lehet, s ő valamiként mindmáig a csöndes, ágostoni csarnok lakója, aki tévedhet, de aligha mondható róla, hogy a szellem gőgje vezeti…

Plébánosként volt vendégem téli estéken, havas hegyek hajlékában – családom körében, emlékszünk pontos, lényegest kimondó gondolataira, s az imádság sem hiányzott érte, amikor megkapta az apostolutódok örökségét.

Igen, ott a hegyen állt hozzám a legközelebb. A miséken a kis kápolnában s könyvek közt, ha másutt találkoztunk.

Mindig így hívom – ha szóba kerül: Lajos püspök. Csöndjeit, visszavonultságait források „hatalmának” tulajdonítom; ezek a források nem kiapadók, nem esetlegesek.

Az a claudeli sor is eszembe villan most a jubileumán, ami több változattal folytatható: „Ha a világ nem beszélne oly erősen…” Értelmezhetem így is: „oly hangosan”. Belső tájak vándorának egy szép mező, erdő-hajlat lefoglaló égi ajándék, s ettől még nem lehet kegyvesztett másoktól.

A csend szépségével, jóbaráti szívvel köszöntöm a szellem szolgáját nem könynyű hivatásában. Igazán mindig az beszél, ami halhatatlan bennünk.

Szóljon még sokáig a kezdetben elrejtett dallal a szívéből, s erősítse meg Az, Aki tudja, miért választotta ki szolgáját.

Tóth Sándor