Az érsek története

Valenciáról, a tenger városáról sok mindent megírtak, történelmét külön fejezetben lehet tárgyalni eseményessége miatt, de a bonyolultsága sem elhanyagolható, ahogyan minden régi, „az európai lét mélységeibe nyúló spanyol városé „sem, az ibér történelem huszonnégy évszázadában. Voltak itt föníciaiak, karthágóiak, rómaiak, vandálok, mórok, berberek, de franciák, osztrákok is. Minden hatalom változtatott a város képén; emlékeket hagyott: amfiteátrumot, mecsetet, azulejos csempét, gótikus kőcsipkét, rokokót -, a Turia folyó partján. Kultúrájában Vesalius, V. Károly udvari orvosának a neve ragyog, meg a valenciai színház. Más nem? De igen: templomok, remekmívű apostol-szobrok, Goya, Vergara képek – a katedrálisban és Szent Lajos király, meg Ausias March, a költő síremléke, de a nevezetes személyek névsor-feljegyzéséből miért hiányzik az, aki a XVI. század kiemelkedő szentje volt a városban, akiről maga a császár, V. Károly ezt mondta: „Bár minden szerzetesnek ennyi belső szabadsága lenne!”

A szerzetes (ágostonos): Tamás érsek, akit a hagiografia így jegyez: Villanovai. A császár elismerését az a „történet” váltotta ki, amely akár sértő lehetne egy uralkodóval szemben: hivatta a koronás fő, de ő azt üzente, hogy nem ér rá, mivel a szentbeszédére készül.

Egyszerűsége azzal az érzékenységgel párosult, amely keveseknek adatott meg az egyház eddigi történetében, ha a szegénységről beszélünk. Igen, ők mindig lesznek köztünk. Így mondta az Úr, így szóltak már az ószövetségi sorok, s a legszegényebbek gondozásában telt el Teréz anya sok évtizede. Nagyon is igazolódott tehát a megállapítás: a szegények igen gazdagok. A fogalom értelmezésében a több változatot: nyomorgó, vézna, koldus, lenézett a valós élet magyarázza a Bibliában, míg a klasszikus szerzők ritkán veszik elő a szegénység szótárát.

A szentírási szegénység persze nem csupán gazdasági, társadalmi megjelölés, hanem a belső élet értéke, s Jézus ezért is mondja, hogy Atyja országának a szegények az igazi örökösei. A zsoltárok szava gyakran az ő kiáltásuk, alapmagatartásukban az alázatosság van jelen, amelyhez még istenfélelmet, hitet, hűséget sorolnak.

Valójában nagyon szegény volt Tamás érsek, a belső lemondás kiválasztott példája. Ez a magatartása tartotta meg hívei emlékezetében igazán. Reneszánsz, pompázó kor, s ő – az új püspök – azt mondja a szánakozó kanonokjainak, akik rezidenciáját szerették volna „méltóságának” megfelelővé tenni – sok pénzért: „Sokkal nagyobb dicsőség Istennek, ha a pénzt a szegények javára fordítják. Nekik égető szükségük van rá!” Még hozzáfűzte: egy egyszerű szerzetes mit akar a palotával?

Csoda, hogy szégyellték a köréhez tartozók? Akkor is szíven üt a mondata, amikor – rangjához illő selyemkalapot adtak neki ajándékként, s ő ezt felelte nevetve, mert már nem térhetett ki a szívélyesség elől: „Látják, ez az érseki méltóságom! Ez a kalap. Elöljáróim fontosnak tartják, különben nem lennék érsek.”

Szegénység-szolgálata bámulatos, jósága határtalan.

És a türelme, ha valamelyik papja rossz fát tett a tűzre. Röntgen-szeme volt, az igazi megbocsátást a lélekfejlődésre alapozta, vagyis értette-érezte a nyomorúság emberi vonatkozásait, ugyanakkor az egyházi fegyelemben hajthatatlan maradt. Tudta mi az, ami hanyagságból, mulasztásból ered leginkább, s ezért bizony keményebb büntetés jár. A felelősségérzete mindmáig példásan élhetne a világban! Egyszer azt mondta: „Sohasem féltem annyira attól, hogy kirekesztenek a választottak közül, mint amióta püspök vagyok.” Súlyos szavak, talán egy modern lélekjáró mondatával értelmezhető igazán: „A mi helyünkön gondozzuk a megroppant derekú Időt.”

Villanovai Tamás időben gondolkodó, a nagy időt tovább értelmező jellem és szellem marad – egy új században is, aki foltos csuháját nem szégyellte, a kor kihívásait a szeretet törvényével értelmezte, és szegénység-szenvedélye isteni magaslatokra emelte, hogy így közelítse meg hivatásában a végső hely időtlen nyugalmát.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu