Ez történt Tihanyban szeptember 9-én délután három és öt óra között. A Tihanyi Bencés Apátság perjelének, Korzenszky Richárdnak a meghívója így szólt: „Adjunk hálát, hogy elődeink keresztények és magyarok lehettek és könyörögjünk, hogy az utánunk következő nemzedékek hűségesek lehessenek a kereszténységhez és magyarsághoz.” És eljöttünk, az országból sokfelől, hogy együtt legyünk azon a helyen, amely az egyetlen épen maradt Árpád-házi királysírunkat őrzi, hogy fohászkodjunk kereszténységünkért és hazánkért, hogy a Szent István királysága idején megvakíttatott Vászoly (a nevét őrző falu itt van Tihanytól nem messze) fiának az országépítést a Szent István-i alapokon folytató, a kolostoralapító I. András királynak a sírjára virágot tegyünk. Együtt voltunk, mint Bencze András székesfehérvári evangélikus esperes mondotta, honfoglaló magyarok, besenyők, kunok és jászok, zsidók, szlávok és szászok egyként magyar ivadékai, együtt könyörögtünk Czövek Olivér, a magyar református egyházak tanácskozó zsinatának titkára szavaival, hogy híven teljesíthessük közös feladatainkat, hogy az Úr megszabadítson az egyre kísértő önzésről, együtt morzsoltuk el a könnycseppet szemünk sarkából, amikor Balás Béla püspök Jézus könynyeiről, mint az istenember hazaszeretetének jeléről szólt.

Velünk volt Lévai Anikó, Orbán Viktor felesége, a miniszterelnök köszöntését pedig Balog Zoltán református lelkész, főtanácsadó olvasta fel. Személyes tapasztalatom – írta Orbán Viktor —, hogy aki az országért imádkozik, az nem politikai divatokat követ, hanem az egész nemzetre tekint.

Azután körmenet indult az altemplomba, ki-ki elhelyezte I. András sírjára a magával hozott virágot, s azután sem széledt szét a gyülekezet, hanem énekelve, egymás arcát fürkészve, felfedezve, hogy a másik szeme sarkában is ott bujkál az a könnycsepp, együtt maradt bencés és világi, lelkipásztor és nyáj, katolikus és protestáns, püspök és gyermek.

Mire az utolsó virágszál is azzal dicsekedhetett, hogy egy magyar király sírját díszíti, a Nap már valahol a Badacsony fölött járt, s vidáman újságolta: milyen jó az embereknek itt Pannóniában. Jó nekik együtt, jó nekik mert keresztények, mert magyarok, jó, mert van múltjuk, mert van bennük remény.

Szöveg és fotó:
Szikora József