|
|
Kós Károly: Az országépítő Száz év futott el a honfoglalás óta: a magyarság birtokba vette a tágas Kárpát-medencét. Törzsei megtelepedtek a rájuk osztott szálláshelyeken, s a szabad mezőkön folytatják pusztai életüket, képzeletük mélyén őrzik még Hadúr pogány hitvilágát. Árpád nemzetségéből választott fejedelmeik során Taksony fia, Géza tartja kezében a vezéri botot. Ő az első jövőbe néző, aki fölismeri: a nyugati, megszilárdult, keresztény birodalmak s a keletről tóduló, hazát kereső nomádok között csak úgy biztosíthatja a rábízott nép fönnmaradását, ha véget vet felemás létformájának. A múltból tanulta. Félelmes történelmi bizonyosság rá a hatalmas hun meg avar hódítók szétszóródása. Pusztító szélvihar helyett a megépített kőfalak állandóságát választja. Az őrzi épségben a megszerzett földet, az forrasztja egységes nemzetté a törzsek népét. Erre a roppant föladatra az ő életéből már nem telik. Egyetlen fiára, Vajkra hagyja örökül. S hogy megvalósíthassa, megkeresztelteti. István lesz a neve, és nyugati módon uralkodik majd. De míg föl nem nő, maga lát munkához. Bajorországból, Itáliából hívja be a rátermett embereket: az új hitet hirdető papokat, a tudomány írástudóit, az építészet, kézművesség tapasztalt mestereit; birtokadományt, kedvezményeket nyújt nekik. A gyökeres változást ígérő intézkedések nem egy törzsi vezérből heves ellenkezést váltanak ki, úgy érzik, a magyarságot idegenek jármába hajtja velük a fejedelem. Ebben a bizonytalan, megosztott helyzetben rendeli esztergomi udvarába az idős, beteg Géza az ország nagyjait fejedelemválasztó gyűlésre. Itt még híveinek többsége fiát, Istvánt emeli pajzsra. Az alig huszonhárom éves ifjú a válság szorításában lép halálra készülő apja helyére, torlódó események között. A lázadók vezére, a somogyi Koppány már mozgósította seregét s a szövetséges törzseket, hogy fegyveres erővel vegye át a hatalmat. István a fejedelmi hadakra, a mellé álló német comesek páncélos lovagjaira számíthat, s a kipróbált hűségű, tapasztalt Csanádra; rábízza hát a fővezérletet. A döntő ütközetet Veszprémnél vívják meg, amely Koppány teljes vereségével végződik. Ebből a széles történelmi tablóból lép elénk a fiatal fejedelem alakja Kós Károly regényében. A sokoldalú építő-grafikusművész-író művét az Erdélyi Szépmíves Céh adta ki 1934-ben. Drámai sűrűségében idézi föl a magyar állam megszületésének korát, az etnikai, geográfiai és históriai tényezők teljes bonyolultságában, hogy fölmutassa hősét, a közibük vetett embert, Istvánt, mert igazában ő érdekli az írót, megközelíthető valóságában. A rendkívüli személyiség mindig titok, marad benne valami alig vagy egyáltalán nem érthető. „Az országépítő” István, akivé a magyarság emlékezetében válik majd, egyelőre csak az a pályája elején álló ifjú, aki maga sem tudhatja, megbirkózhatik-e föladatával, nem haladják-e meg a körülmények gyarló erejét. Csak abban bizonyos, hogy vállalnia kell az apjától rábízott küldetést. Ez a föltétlen kötelességteljesítés nyilván neveltetésének eredménye. Az első, sorsdöntő győzelem bizonyára növeli önérzetét. De máris új – egyszerre hivatalos és magánjellegű – találkozáson kell megjelennie: menyasszonyával, a bajorországi Gizella hercegnővel, akit épp csak köszönthetett a révnél, mikor meghozta a hajó Regensburgból. Szép, szőke, hűvös-kékszemű leány, akkor látta először, s már vágtatnia kellett Veszprém alá, Koppány elébe. Most már megtarthatják a lakodalmat. Uralkodói esküvő lesz: apja, anyja akaratából. Létrejöttét tekintve nem két ember házassága az övék, hanem politikai gesztus: a nyugati világ nyújtotta a hozzá közeledő magyar fejedelemnek, biztatásul és törekvései elismeréseképp. A házastársak egyetértésben élnek, három gyermekük korai halála után született fiúk, Imre az utódlást méltón biztosította volna, ha egy ifjúkori vadászaton történt baleset el nem ragadja. Istvánt a kereszténység meghonosítását elért buzgalma elismeréséért hamarosan királyi koronával jutalmazta Szilveszter pápa, s ezzel kötődött végérvényűn Magyarország Európához. Uralkodói pályája mind a belső rend és kultúra fölemelkedésében, mind országa integritásában korszakos jelentőségű. A kezdetben határozatlan uralkodót maguk a körülmények alakították szuverén, tekintélyes királlyá, törvénytevő, államalkotó személyiséggé. A pogány szokásrendből a keresztény erkölcs, a lelkiismeret és a felelősség parancsa emelte ki uralkodása alatt népét, hogy védelmezőjévé váljon a krisztusi életelveknek, a szeretet hitének. Kormányzása megvalósította állam és egyház együttes fölemelkedését, sosem került a kettő ellentétbe egymással. Alig negyven esztendő során megváltoztatta egy ország arculatát, egységet teremtett a törzsi széttagoltságból, valódi hazát adott a nemzetnek. Nemcsak a templomépítésben, de a civilizált városok fejlesztésében és szaporításában is a nyugati példát követte, gazdag, erős és kiegyensúlyozott társadalmat nevelt a hajdani portyázó, kalandozó, nomád népből. Küldetéses, önfeláldozó, a hatalmat szolgálatnak valló király volt, ismerte és gyakorolta az alázatot. Nem volt önérdeke, beváltotta apja álmát, s életét tette föl a magyarság jövőjére. Kós Károly látomása ezt a képet mutatja föl István királyról. Amit tudhatunk róla, művében maradt meg, s fiához, Imre herceghez intézett intelmeiben. Ki volt végül is? A géniusz megfejthetetlen, hiszen ami megfér benne, több a szónál. Eszménnyé nőtt, be nem érhető legendává. Csak a sóhajtás fejezheti ki, majd egy ezredév után: „Hol vagy, István király?” Vidor Miklós
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
