|
|
J. atya legendáriuma Szent István ünnepe J. atya felserkent délutáni álmából. Nem aludt hosszan, legfeljebb 20-23 percet. De ha nem talált alkalmat a szunyókálásra, estig durcás volt. „Az én koromban ez gyógyszer” – mondogatta Matyi bácsinak, aki megértő mosollyal ajkán halkan szöszmötölt a konyhában. Persze a dolgoknak az a természete, hogy fellázadnak. J. atya álmát mindig megzavarta egy önálló életre kelt tál, amely öngyilkos szándékkal kiugrott a törlőrongyból és a konyha kövére vetette magát. Az atya ilyenkor sóhajtozott, és a világ legelesettebb lényének érzete magát. Augusztus 20-a közeledett. Hetek óta keretes cikkek idézték az új kenyér és a forradalmian új Alkotmány jelentőségét. Szent Istvánról nem esett szó, legfeljebb I. Istvánról egy-két mondat. De ezekben is halvány célzások utaltak arra, hogy a kereszténységhez való kötődése nem volt szerencsés. Beszéljek a kenyérről? – J. atya tanácstalanul vakarta a fejét, még ziláltan ásítozott a konyhaajtóban – Főzne egy kávét? De nem olyan löttyöset! Ezt a jellemzést Matyi bácsi sérelmezte: „Löttyös” – De ma engedékeny hangulatban volt. Nem szólt hát, hanem nekilátott a kávéfőzés súlyos előkészületeinek. A szemetes vödörhöz történő lehajlás nem lelkesítette. Mit akar az új kenyérrel? Szent Istvánt ünnepeljük, nem? J. atya is így gondolta. Péter-Pálkor már beszélt az aratásról, közben a kenyeret is említette, de mert megéhezett, inkább ifjúkori emlékét idézte föl az aratásról, amivel nem kis figyelmet keltett hívei körében. J. atya emlékei mintha történelemkönyvből léptek volna elő. Na, és az Alkotmány? Miért kell magának a templomban beszélnie az Alkotmányról? Azt írják a körlevélben, hogy az új Magyarországnak ez a támasza és talpköve. Matyi bácsit felbosszantotta talpkő. Igaz, pontosan nem volt tisztában a jelentésével. A támasz még csak hagyján. De a talpkő… Ha a körlevelet kezdi, kimennek a férfiak, és a templom előtt cigarettáznak. Ez így is volt. J. atya azt a ravasz megoldást eszelte ki, hogy mondatokat ragad ki a körlevélből, és saját szavaival fűszerezi őket. Beszéde ettől nem lett áttekinthető, de legalább „vonalas” sem. A „vonalas” szó akkortájt nem az iskolai füzet jelzője volt. Nem olvasom föl. Csak mazsolázgatok belőle. Matyi bácsi arcán látszott, megvan a véleménye a mazsolázgatásról. Miért nem Szent Istvánról beszél? Első Istvánról? – J. atya megnyomta az „elsőt”. Hiába, aki halad a korral… Az ki volt? Hát Szent István! Miért nem azt mondja? Minek különcködik itt. Szent István az Szent István. Tudjuk, hogy ő a legelső. Aki nem tudja, megnézheti magát. J. atya ezen felderült. A múlt évi televíziós beszédre gondolt. Az ország első embere sem szólt egy mukkot sem arról, hogy István király netán szent is volt. Ám Matyi bácsi sosem nézte a televíziót. Imádkozott. E tartalmas párbeszéd egyetlen apró lépéssel sem vitte közelebb döntéséhez J. atyát. Ám másnapi események dilemmája megoldásához segítették. Történt pedig, hogy a plébánia kapuján kilépve arra lett figyelmes, hogy a templommal szemben, a téren emelvény ácsolásába kezdtek. Az álmosan ténykedő munkásokat egy öltönyös úr ösztönözte sebesebb munkavégzésre. Mi lesz itt, kérem? – kérdezte hozzá lépve J. atya. Ünnepség – vetette oda foghegyről az öltönyös. Milyen ünnepség? Itt, kérem az új kenyeret és az Alkotmányt ünneplik majd a dolgozók. Műsor is lesz és egy vendég elvtárs mond beszédet. „Vigyázzatok az erősítővel” – kiáltott a munkásokra. Erősítés is lesz? – J. atyában meghűlt a vér – Hánykor kezdik a műsort? Pontban tízkor. „Persze, amikor én a misét”. J. atya úgy érzete, kis bogarak ezrei futkosnak a fejében. De már tudta, miről beszél majd. Úgy is lőn, ahogy az öltönyös mondta. Amikor J. atya kivonult az oltárhoz, odakint üvölteni kezdett a zene, amely nem emlékeztetett a Mozart-misékre. Valami Piroskát búcsúztatott az énekes. J. atya felolvasta az evangéliumi részletet, ám ebből aligha hallott valamit bárki is. Hátul vigyorogva ott állt az öltönyös. Becsukta a könyvet és végignézett a híveken. Hatalmas lélegzetet vett és sztentori hangon elkiáltotta: „Szent István első királyunk, a csöndet szerette! Jaj annak, aki a csöndet megzavarja! A Szent Jobb sújt le rá. Az öltönyös kióvakodott. Odakint csend lett. A hívek összenéztek. A király csodát tett. Rónay László
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
