|
|
Az ÉS-t tartom a kezemben? A Narancsot? Hozzászólás a Dobszay-vitáhozEzt a jegyzetlapot – amelyben kifejezetten nem akarok sem egy, sem két „nagyon kemény mondatot megfogalmazni” – bár ennek kísértése itt nyugtalankodik bennem – azért írom, mert egyrészt Dobszay tanár urat nem tudtam telefonon elérni, hogy együttérzésemet elmondjam neki, másrészt mert az ő liturgikus jegyzeteiről az Új Emberben közzétett észrevételek hangnemét elkapkodottnak, indulatosnak, személyeskedőnek érzem. Eleinte nem akartam hinni a szememnek: az ÉS-t tartom a kezemben? A Narancsot? Mi történt itt? Nekimennek a zene szakmai köreiben is nagyra becsült tudósnak? Akinek tudásán túl a hite, az egyház iránti aggódó, olykor keserű szeretete is nyilvánvaló? Aki nagyon valós veszélyekre, a fölhígulás, az elsikkadó lényeg, a történelmi értékek alábecsülésének veszélyeire hívja föl a figyelmet? Vagy nekimennek azok, akiknek ő is nekiment?… Érezni a támadó túlfűtöttségben az idők folyamán fölgyülemlett haragot. De hát miért engedték fölgyülemleni? Miért nem szóltak neki jókor: Mondd, Laci vagy tanár úr, hogy gondolod ezt? Látod te a mi kínjainkat? Valami rosszat csinálunk? Be tudod bizonyítani? Gyere ide le, Kisbányára, nézz körül, és aztán javasolj valamit… Vagy: jól van, menjünk el addig, ameddig mehetünk. Vagy: te onnan, a pulpitusról könnyen beszélsz. De én, mi állandó kényszerek szorításában élünk; mit tegyünk? Vagy: lehetetlen, hogy ne legyen valami igazunk, annyi társunk vélekedik úgy, mint mi… Mire Laci: Értsétek meg, nem mondhatok mást. Akármilyen szorításban éltek – mindig abban élünk –, ebből és ebből nem engedhetünk. De hogy Dobszay tanár úr indokai „nevetségesek” volnának? „Alapjában véve nem igaz”-ak? A mondata „fröcsög a pesszimizmustól”? Ezt nem tudom értelmezni. A pesszimizmustól nem lehet fröcsögni, legföljebb depressziózni. Fröcsögni a gyűlölettől lehet, de azt nem szabad, uraim. S hogy egy jegyzet bármit is jelentékteleníthetne? (Mea culpa…) A jegyzet nem érdemjegy, hanem műfaj. Forma. Egy észrevétel elemzése. Kismunka. Etűd, ha tetszik. Pillantás a mikroszkópba. Metszet. De éppen ezért éles a benne látható kép. „…a szakszerűtlen, sértő és cinikus stílusban” írt jegyzetekben is lehet megszívlelni való, de így jellemezni a Dobszay-írásokat, legalábbis sommás ítélet. Elmarasztaló és igazságtalan. Persze, innen könnyű eljutni a „Tisztelt Szerkesztőség”-nek sugalmazott ajánlatig: rostálja meg, vagy egyszerűen ne fogadja el Dobszay írásait? De hát ez a szocialista reflex, uraim. Ami nem tetszik – valakinek, valamiért –, tiltsák be? Urunk Jézus sem szerette a farizeizmust, nagyon nem szerette, de hogy tiltsák be, arra nem gondolt. Egyébként maga a tanár úr áll azon a határon, hogy abbahagyja az inkriminált jegyzetek írását; jól járnánk vele? Irodalmi példával élve, azt, hogy manapság nincs, vagy alig van jelentős kritika az irodalomban, leginkább az írók bánják. Végső soron a művek. Átvitt értelemben a műveltség… Úgy érzem, ha a zsinat reformjainak védelmében fakadnak föl ilyen differenciálatlan indulatok, azok éppen a zsinat reformszellemének mély meg nem értését bizonyítják. Ez azonban közös bajunk. Ebben mind vétünk. Én mint keresztény hozzászóló, azzal a kéréssel fordulok Önökhöz, főtisztelendő urak és zenetudósok, üljenek le egy nagy asztal köré, s próbálják helyreütni a hibákat, tárják föl tisztán és bátran a kényszereket, és jussanak valamilyen egyezségre. Van s lesz, amiben nem juthatnak. De akkor is, a többiben… Nem Önökről, s nem rólunk van szó, hanem a krisztusi Misztérium megünnepléséről. S ebben valamenynyiünkről, ami viszont létkérdésünk. Nem több s nem kevesebb. Ezt Önöknek kötelességük tudniuk. Még ha föl is állnak attól az asztaltól, dolguk végezetlen. Vasadi Péter
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
