|
|
Ne féljetek attól, hogy szentekké váljatok!
Beszámoló a XV. Ifjúsági Világtalálkozóról
„Andiamo, andiamo!“ Az előtalálkozót Padovában tartottuk. Plébániai közösségek, áldozatkész családok, jó kedélyű apácák és barátságos plébánosok kényeztettek bennünket négy napon keresztül. Velük együtt vettünk részt a napi közös imádságokon, a vasárnapi szentmisén, valamint a lelki táplálékon túl ők gondoskodtak arról, hogy a tájra jellemző gasztronómiai értékeket is kellőképpen megismertessék velünk. Az ottani közösségekből kerültek ki azok a fiatalok is, akik fáradságot nem kímélve mutatták be nekünk Szent Antal középkori hangulatot sugárzó városát. Andiamo, andiamo! (Menjünk, menjünk!) – hallottuk gyakran kedves sürgetésüket, mikor túlzottan elidőztünk az egyes látványosságoknál. Ők tudták, hogy siettetniük kell bennünket, ha mindent látni szeretnénk. A búcsú napján pedig féltve engedtek minket a keresztény világ szívének hatalmas forgatagába, és kérték, ne felejtsünk imádkozni értük Rómában.
„Ungheresi“ (Magyarok.) Rómába érkezésünkkor az a megdöbbentő hír fogadott minket, hogy különböző technikai okok miatt a magyar zarándokok közül 1300 főnek nincs helye az előre eltervezett szállásokon. Így kerültünk aztán egy külvárosi iskolába. A városrész plébánosa mindössze néhány órával érkezésünk előtt értesült arról, hogy rövidesen magyar zarándokok tömegének lesz a vendéglátója. A másnap reggel nekünk rendezett Nagyboldogasszony-napi szentmisén a plébános megmosta néhány magyar zarándok lábát, így innentől kezdve érezhettük, hogy Róma befogadott minket. Kereszténységünk és együvé tartozásunk legkifejezőbb pillanata volt, amikor a magyar zarándok-közösség együtt vonult a jubileumi Szent Kapun keresztül a Szent Péter Bazilikába. Hogy ott kiben mi játszódott le, arról mindenki csak önmaga tudna beszélni, de a megérintettség külső jelei valamenynyiünkön ott voltak. „Siamo qui...“ Róma. A hatalmas ókori birodalom romjai és a születő egyház emlékei. Rejtőzködő katakombák és ereklyéket őrző monumentális bazilikák. Kétmillió fiatal a szentek és vértanúk nyomában. Hogyan fért el ennyi zarándok egy városban? Úgy, hogy a világ különböző tájairól érkezett fiatalok Róma látványosságain kívül egymást is keresték. A zsúfoltságból adódó fizikai közelség nem bosszankodásba, hanem az egymást elfogadó szeretet gesztusaiba torkollott. A tömött buszokon egymásra felelgetve hangoztak fel az egyes nemzetek dalai, és ha valahonnan felcsendült a világtalálkozó himnuszának „Siamo qui“ (Itt vagyunk) kezdetű refrénje, mindannyian egy emberként énekeltük a folytatást: „Sotto la stessa luce, / Sotto la sua croce, cantando ad una voce. / E’ l’ Emmanuel...“ (Fényében együtt járni, / keresztje köré állni, egy szívvel énekelni: / Jöjj Emmánuel!) „Che forza!“ Augusztus 19-én minden Rómába érkezett fiatal zarándok közös virrasztáson vett részt a másnapi szentmise helyszínén, a Tor Vergata-i mezőn. Az egyház vértanúiról való megemlékezés után tanúságtételeket hallgattunk meg, majd a felejthetetlen estén a Szentatya szólt hozzánk. A hitről tanítva elismerte, hogy manapság nehéz hinni, ám a kegyelem által mégis lehetséges. Emlékeztetett arra, hogy a sötétség erői sok fiatalt magukkal ragadtak, de a földi messianizmusokról sorra bebizonyosodott, hogy valódi poklok. Így a Szentatya most belénk helyezte bizalmát és az új évezred hajnalcsillagainak nevezett bennünket. Beszédét gyakran kísérte taps és hangos ujjongás, amire ő „Che forza!“ (Micsoda erő!) felkiáltással válaszolt, kifejezvén afeletti örömét, hogy ekkora erő lakozik bennünk. A virrasztás során a Szentatya önfeledt mozdulataival önmaga váltotta élővé az általa idézett lengyel mondást, miszerint: „Aki a fiatalok közt él, az maga is fiatallá válik.“ „La domanda e’: chi?“ Másnap reggel együtt ébredt a 2 millió fiatal Tor Vergatán. A Szentatya visszatértével megkezdődött a záró szentmise. A pápa homíliájában ismét a fiatalságot érintő kérdésekről beszélt. Emlékeztetett bennünket arra, hogy a pályaválasztás, a munkavállalás, illetve az egyházban és a társadalomban betöltött szerepünk kialakítása során fontos döntéseket kell meghoznunk, de sohasem az az alapvető kérdés, hogy „mit“ választunk. A valódi kérdés: a kit? („La domanda e’: chi?“) Vagyis, hogy kihez fordulunk, kinek ajánljuk fel életünket. A szentmise után ki-ki visszaindult hazájába, magában ízlelgetve azokat az élményeket, melyeket a Szentatyától és a zarándoktársaitól kapott Krisztus megtestesülését ünnepelvén. (A magyarok részvételének megszervezéséért köszönettel tartozunk a Katolikus Ifjúsági Mozgalom fáradhatatlan munkájának...) Bódis András
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
A
csoda már megtörtént. Hazafelé zötyögtünk a buszunkon augusztus 21-én.
Valamennyien csak akkor kezdtük felfogni, hogy mennyi minden történt velünk
tíz nap alatt. Lelki életünket valószínűleg még hosszan meghatározó élmények
kavarogtak álmos fejünkben, mikor a buszunk lelki vezetését vállaló kispap
barátunk váratlan játékra hívott bennünket; egy helyszínt, egy találkozást
és egy reánk ragadt olasz kifejezést kellett felidéznünk, amely leginkább
megérintett minket az elmúlt napokban. A feladat nehéznek bizonyult. Hiszen
annyi magával ragadó helyszín, oly sok felejthetetlen találkozás és megannyi
kedvessé vált olasz kifejezés emlékét őriztük magunkban. A legjellemzőbb
olasz szófordulatokat a mai napig szívesen idézgetjük, így ezekre fűzzük
most fel zarándokutunk egyes láncszemeit:
