Bármily szépek is zömmel barokk és romantikus eredetű népénekeink, a tartalom, a biblikus ihletés és a stílus szempontjából nem tudják felvenni a versenyt a római liturgia tényleges liturgikus énekeivel. Most csak egyetlen szempontra mutatnék rá. Köztudott, hogy az ősi tanítás szerint az istentisztelet alkalmával az Egyház – Fejével, Jézus Krisztussal egyesülten, a Szentlélekben – az Atyaistenhez fordul. A zsinat szerint Krisztus által, ővele és őbenne adunk dicsőséget és tiszteletet az örök Atyának, s ezért „minden liturgikus cselekmény egyszerre Krisztusnak, mint papnak és testének, azaz az Egyháznak a műve”. Ha végigolvassuk a szentmise könyörgéseit, azok – talán kivétel nélkül – az Atyához (vagy személyi különbségtétel nélkül az egy Istenhez) fordulnak, sohasem szentekhez, nem Szűz Máriához, s még csak nem is Jézushoz. Ezért liturgiai abszurdum, amikor a rendszerváltozásra – hogy is mondjam csak? – érzékenyen reagáló sok zeneszerző egyike Missa ad Dominum Jesum Christum címmel mutatta be új művét...

Ez az alaptörvény jól megmutatkozik igazi liturgikus énekeinkben is. Egy korábbi cikkemben énekeink szövegét durva megkülönböztetéssel három csoportba osztottam: kijelentő, megjelenítő és megszólító énekekre. Az Éneklő Egyházba felvett válogatást áttekintve a következő eredményre jutottam: az introitusok, graduálék, communiók közül mintegy negyvenegy sorolható a kijelentő stílusúak közé (28,7%), huszonkilenc a megjelenítő típusba (20,3 %), és hetvenhét a megszólítóba (51 %). Ez utóbbiban tizenhét a népet szólítja meg (11,8 %), ötvenegy (35,7 %) az Atyát, vagy különbségtétel nélkül az egy Istent. Egyetlen sincs, amely ténylegesen Krisztushoz szóló imádság lenne. (Formailag ugyan hozzá beszél a karácsonyi első mise graduáléja, de valójában ez az Atya szavát idézi, tehát megjelenítő a mondanivalója: „Tiéd az elsőség a te hatalmadnak napján... magamból szültelek téged a hajnali csillag előtt.” Négy ének (2,8 %) fordul közvetlenül üdvözlő vagy kérő szavakkal Máriához (ezek nem tartoznak a legrégibb liturgikus anyagba), és egy (0,7 %) szól a szentekhez a zsoltár szavával: „Ti szentek, örvendjetek az Úrban.”

Úgy vélem, ez az eredmény – azon túl, hogy mércét állít többi énekeinknek is – liturgikus magatartásunk szempontjából is igen fontos. Ugyanis nem azt a negatívumot kell látni benne, hogy Krisztushoz a liturgia nem énekel, hanem azt, hogy Vele egyesülten végezzük a liturgiát, ő a liturgiában „a mi oldalunkon áll”. Így a liturgiában „elveszíthetjük egyéniségünket”, hogy megnyerjük azt egy magasabb szinten. De ezt az egységet Krisztussal annál inkább szolgálja a magánima, melyben bizalommal szólunk hozzá, mint Fejünkhöz, testvérünkhöz, emberségében megdicsőült és egyetlen közbenjáró társunkhoz.

Dobszay László