|
|
Kór-kép (Akinek nem inge...) „Ne a nehézség megszűnésére áhítozzunk, hanem arra a kegyelemre, amely átlényegíti.” (Simone Weil) Kórháztörténete, úgy hiszem, mindenkinek van. Nem a rémes orvos-beteg viccekre, doki-poénokra, vagy társasági beszélgetések hangos sztorijaira gondolok. Hanem az olyanokra, mint amikor végső stádiumú rákbeteg, haldokló édesapámnak — midőn a statisztika javítása végett egyik kórházból a másikba szállították — két kispárnáját lopták (tűntették) el. Az olyanokra, mint a tévedésből duplán beadott gyógyszer, a klinikára egyszerű felerősítésre érkező, és onnan teljes legyengültségben távozó néni, a vészcsengőt kikapcsoló nővér, a „sürgősséggel” elkószáló orvos, vagy az ügyelet, ahová ha késsel a hátadban érkezel, álmos sértődöttséggel kérdezik: mi a panaszod ... és miért vagy olyan ideges ... ez a hang tűrhetetlen ... ne nyögj, van nálad betegebb. Amikor a legkiszolgáltatottabb vagy és úgy érzed, már rosszabb nem is lehetne: a bizonytalanság, a folyamatok érthetetlensége, türelmetlen düh, kényszeredett mozdulatlanság; mégis lehet mélyebbre szállni. Nem érted, miért bánnak így veled, amikor te sosem türelmetlenkedsz sorban álláskor, nem dudálsz rá a csúcsforgalomban tehetetlenkedőre, nem reklamálsz a késve érkezett csomag, vagy a hivatalnok arroganciája miatt. Nem kiáltod világgá a bensődet nyomasztó kérdést: az emberek miért kapnak kiütést a munkájuk révén eléjük kerülő emberektől? Miért érzi ellenségének az eladó a vevőt, miért gyűlöli a tanulmányi osztály a diákot, miért fogja el émelygés az ügyintézőt ügyfele láttán? És itt a bőrödre megy a játék. Ott fekszel magadba roskadtan és nehéz értelmet találni a szenvedésben. Pedig tanultad: a fájdalom nem hiábavaló. Abban a pillanatban komoly önfegyelem kellene hozzá, hogy testi nyavalyáid elviselésén túl, még szükségszerűséget láss a veled foglalatoskodók (?) szeretetlenségében, esetenkénti kis aljasságaiban. Nem enyhítik fáradt keserűségedet a racionális érvek: nővérhiány, alulfizetettség, nem mindenki ilyen, lehetne rosszabb, vergődik az egészségügy... Talán ha becsukod a szemed és a minden irányból támadó kín közepette megérzed, hogy nem földi értelemben milyen hihetetlenül erős lettél és hallatlan akaratáramok összpontosulnak benned. Ha rájössz: elemi erőátcsoportosulás zajlott le benned fontos és nem fontos dolgok, események között. Talán akkor, egy mozzanat erejéig megadatik, hogy tudd: nem hagytak el. „Biztos vagyok ugyanis abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” (Róm 8,38-39.) Bőhm Ágnes
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
