|
|
Sion leánya Az etruszk ég Toscanában épp azt a lobogó színt idézi, amely a szép tornyok városában, San Gimignanóban, a Fina-kápolnában a Mária születését ábrázoló freskón ragyog meg a nézőknek a születésnél segédkező, kosarat emelő leány ruhájának azúrkékjét.
Lobog az itáliai ég is, mint az egész kompozíció, a kevésbé ismert művész: Pier Dandini XVIII. századi finom munkája a bal oldali hajóban. A barokk szem, látásmód az akkori Mária-tisztelet jegyében a fenségest, a királynőit jeleníti meg, még vele szemben a titulust adó Fina (a XIII. század szentje) a ducciói iskola mesterműve az egyszerűség és a realizmus példája; IX. Gergely pápa, aki jelen van a Szent leány halálakor, a haldokló mellett patkányokat láthat. Mégis valamiként reális a barokk művész falképe is. A kor ruhadivatja, a szinte rokokós túldíszítettség, a szülőanyát: Annát körülvevő kiszolgálók, az arany mosdótálba nyúló bába, ölében a „Kisboldogasszony” megszületése kerül minden égi víziót; a rendkívüliség, az égi jelek hiánya, a csak korszemléletre utaló kifejezési mód mintha csak eleganciájával akarná tudatni: a szentkép helyét ezúttal egy főúri miliő veszi át, ahol a „szüzek királynésága” kap – mondjuk ki: profán hangsúlyt. Még maga Anna is gyönyörű, fiatal hölgy. Kétségtelen, hogy aki művészeti korok sajátságos spiritualitását nem ismeri, annak cím nélkül e kép nem jelenthet „mennyei születést”; nem látja, hogy az ágyban felkönyöklő anyának „mennyországból szállott vendégei” lennének, mint a nevezetes Varga Lajos-féle Verses Szentírásban olvasni, nem halljuk angyalok énekét. Mégis érezni a régi versek hangulatát és az említett freskó sugallta tisztaságot, felülemelkedettséget, de nem a földi pompákban, hanem a Biblia szellemében: „A fa, amely eddig gyümölcsöt nem termett,/ Ekkor bő áldással megterhelve díszlett,/ Virág illatozott a zord sziklákon,/ Örömgyöngy ragyogott minden virágszálon!” Barokk és biedermeier elemek, népi hangulat („rózsabimbó körülte hét csillag”) s annyi más, a hétköznapokból kiemelő eszköz állt az alkotók rendelkezésére e „jeles századokban”, melyeknek sokszor áldozatává vált a teológiai értelmezés, és bizony megnehezítette a továbblépést; a giccs, a negédes szentképgyártás – főleg az ipari társadalomban – tetőpontra jutott… Mondhatnók: a Kisasszony születésével kezdetét vette a mariológia, ez a külön (!) teológiai tudomány, amelyről VI. Pál pápa (korunkban) így vélekedett: „Mária teljesen relatív Istenhez és Krisztushoz képest”, tehát – fűzi hozzá a modern jezsuita hittudós: Bernard Sesboüné: „át kell mennünk a mariológiából a Máriával foglalkozó teológiához, és a zsinatot követve le kell mondanunk végleg a spekulatív szándékú mariológiáról, amely szőrszálhasogató distinkciókkal olyan nyelvi merészségekbe bonyolódik, amelyeknek minden reális jelentőségét tagadnia kell, ha nem akar eretnekségbe esni… Máriát az Egyház Isten Anyjának vallja; mindannak, ami Reá vonatkozik, ebből kell kiindulnia és ide kell visszatérnie. Személyének méltósága kiválasztottságából ered, amelyben tisztán Isten kegyelméből részesült. Így a két kihirdetett dogma – IX. Piusz által a szeplőtelen fogantatás (1854) és XII. Piusz által a mennybe felvitel (1950) – nem úgy tekintendők, mint önkényes kiváltságok, amelyek Máriát az emberi család közös sorsán kívülre helyeznék, hanem az üdvösségtörténeten belüli jelentésük szerint. Mária szeplőtelen fogantatása érvényben hagyja, hogy Máriát ugyanolyan címen Krisztus szabadította meg az áteredő bűntől, mint minden más emberi lényt, csak a mód volt különböző: előzetes megőrzés, nem pedig megtisztítás által… A mennybe felvitel pedig azt mondja, hogy az egész Egyház meghívást kapott a dicsőségbe, amelynek Mária az elővételező példaképe (típusa). Máriát mindig úgy kell bemutatni, mint Isten teremtményét, mint nővérünket, mint Izrael leányát, zsidó asszonyt, aki népe hitéből és reménységéből élt, aki vállalta minden kockázatával együtt, hogy egy gyermek anyja legyen. Mária női emberségét különböző szempontjaival kell bemutatni: teljes készség Isten terveinek megvalósítására, de ugyanakkor élő és néha merész személyiség, aki nemcsak Magnificatot (Magasztalja lelkem az Urat…) énekel, hanem szemrehányást is mer tenni Fiának. (ld. Lukács evangéliumában a 2. fejezet 48. verse) „Máriát soha sem szabad bemutatni Isten oldalán, ő mindig az emberek oldalán marad. Ő a miénk, és elkísér bennünket utunkon.” (Mária az Egyház hitében – ma. Távlatok 2000/2. Ford. Szabó Ferenc) Az elmélkedés ezzel nem érhet véget, hiszen az ökumené idejét éljük, a minél gazdagabb közeledését, amikor a tanítás – együtt a keresztény/keresztyén cselekvéssel egyre több elemzést kap. „Díszes ruhád kerüli a fényűzést és a kényelmet! Tisztes és zavartalan járás, nincs benne lomhaság” – olvassuk a Kisasszonyról Damaszkuszi Szent Jánosnál. A mai, idézett hittudós ezt mondja: „Mária szolgáló volt, mielőtt királynő lett volna (…), az angyali üdvözletkor az Úr szolgálóleányának nevezte magát. Tartsuk tiszteletben ezt a címet, amelyet ő maga választott(…) Ma már nem a kiváltságok vonják magukra a figyelmet, hanem Izrael szüze, aki Jahve szegényeit képviseli, aki mindennapi életet élt, és félrehúzódott Fia küldetése előtt, hogy újra megjelenjen a kereszt megpróbáltatásakor.” Így áll tehát előttünk – mint példakép. Testvéreink a testvéregyházakban velünk tartanak, amikor ezeket a gondolatokat idézgetjük: „Máriában minden Isten kegyelméből ered, benne minden a hit válasza, Mária megdicsőíti Istent.” Sok ékes himnusz, a Szentszűzet éneklő imádság közül alighanem a „legmodernebbé” újra Jacopone da Todi Stabat Matere válik:
Dandini freskója a születő Kisasszony pompája – San Gimignanóban. Az ajtón kilépve a kápolnából a mai utca fogad. Emberek, akik közül sokan nem tudják: ki volt valóban Sion leánya. Tóth Sándor
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
