Hang-sorok

Kegyelmi utak

Budapest: a hetvenkilenc éves amerikai zongoraművész-karmester, Leon Fleisher az Orchestre National d´Ile de France koncertjének szólistája Ravel "balkezes" zongoraversenyét adta elő Yoel Levi vezényletével a Művészetek Palotája koncerttermében.

Kristine Jepson és John Packard (Fotó: Theater an der Wien)

Berlioz tetszetős és harsány Benvenuto Cellini-nyitánya után izgalmas szellemi kihívás a tépelődő, sötét alaptónusú, mégis virtuóz versenymű, amelyet szerzője Paul Wittgensteinnek (a filozófus Ludwig Wittgenstein bátyjának) komponált, aki az első világháborúban szerzett sérülése miatt elvesztette jobb karját. A zseniálisan hangszerelő Ravel úgy írta meg a concerto szólóját, hogy előadója képes olyan illúziót kelteni a hallgatóban, mintha két kézzel játszana. A sors gonosz fintora, hogy Fleisher egy betegség következtében harminc éven át maga is kénytelen volt a balkezes zongorairodalomra "specializálódni". A pocakos, imbolygóan lassú járású, de jó karban lévő öregúr vastag "SZTK-keretes" szemüvege mögül szúrós pillantásokat lövell. Szenvtelenül, ridegen zongorázik: tudatosan, talán túlzott magabiztossággal is, "tohonyán", érdektelenül - és a biztonság kedvéért: kottából. Halványuló legenda...

Saint-Saens népszerű III. ("Orgona") szimfóniája nem előremutató, úttörő mű, inkább összegző: Liszt, a korai Wagner és Csajkovszkij "színeit" keverő eklektikus alkotás. Fényes, tiszta, kicsit patetikus. Nincs "célja", egyszerűen szép. Vincent Dubois, a soissons-i székesegyház nemzetközi hírű ifjú orgonistája számára templomi szolgálat ez az este is - a "háttérben" marad, akárcsak egy szertartáson. Pedig a hangszerek királynőjének "asszisztálása" ránehezedik a zárótételre. Nagy formátumú zene, a koncertteremből kilépve azonban hatása könnyen és gyorsan múlik: láttatja, de nem hozza közelebb a mennyet.

Bécs: Dead Man Walking, Jake Heggie operájának előadása a Theater an der Wienben. A történet Tim Robbins 1995-ben készült filmjéből lehet ismerős, amelyet nálunk Ments meg, Uram! címmel vetítettek a mozik. A film, illetve a 2000-ben, San Franciscóban bemutatott opera Helen Prejean nővér visszaemlékezéseiből született. Istenhez vezető utakon járunk. A szociális munkásként dolgozó Helen (Kristine Jepson) a két tinédzser brutális meggyilkolása miatt halálra ítélt Joseph De Rocher (John Packard) "lelki vezetője" lesz a börtönben. "Az igazság szabaddá tesz." Helen az evangéliumi mondat érvényességéről próbálja meggyőzni védencét: merjen szembenézni tettével, mert csak a bűn megvallásával nyerhet bocsánatot. Dosztojevszkij és Bernanos regényeire emlékeztető helyzet: hosszú, nehéz harc kezdődik a nyers, megkeseredett, magába zárkózott "holt emberrel" - az örök életért. Helennek - miközben küzd e lélekért, szembesülnie kell a gyermekeiket elvesztett szülők fájdalmával is. És persze ellenszenvükkel, hiszen nem értik, miért próbál menteni egy gyilkost. E "kozmikus szenvedéstörténet" fontos szereplője Mrs. Rocher (Frederica von Stade), aki fel sem tudja fogni legidősebb fia tettét. Elesettsége, kétségbeesése és kiszolgáltatottsága ugyancsak Helen lelkierejét teszi próbára. A szerzetesnő "női Parsifalként" Krisztus "alteregója" lesz a megváltás örömhírének közvetítésével. Elkötelezettsége, felelősségérzete, (meg)értése,hite és személyének hitelessége a "rábízott(ak)" számára mindennél többet érő üzenetet hordoz: a legnagyobb reménytelenségből, elhagyatottságból is van kiút. Spirituális értelemben biztosan. Az elítélt utolsó sétájára indul. A végállomás az az ágy, amelyre a méreginjekció beadásakor szíjazzák. Elhatalmasodott a bűn, de túlárad a kegyelem...

Elementáris erejű, katartikus előadás, kiváló énekesi és színészi teljesítményt nyújtó szólistákkal. Nikolaus Lenhoff színpadi elképzelése (amely a bécsiek és a drezdai operaház koprodukciójával valósult meg) önmagában "jó színház": nemcsak filmszerű a rendezés, Lenhoff él is a video- és fénytechnika adta lehetőségekkel. Forgószínpad, ereszkedő-emelkedő fehér falak, szétváló rácsok, gyors színváltozások, egymásba úszó jelenetek...

A komponista, Jake Heggie tonális zenét írt: stílusát tekintve Puccini, Janácek, Poulenc és Britten nyomdokain halad. Az ifjú szerző idézetek formájában gospel-, jazz-, blues- és rock and roll elemeket, dallamokat is felhasznál, a zene azonban egy pillanatra sem válik "könnyűvé" vagy musicalszerűvé: mindvégig megőrzi súlyát, mélységét, jelentőségét. E XXI. századi alkotás a műfaj életképességét igazolja, s cáfolata annak a vélekedésnek, hogy ma már nem születnek maradandó sikerre "ítélt" operák. Az elmúlt évtizedek legfontosabb amerikai zenedrámája rövid időn belül világszerte az alaprepertoár részévé válhat. Fontos volna. Életbe vágóan fontos...

Pallós

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu