Czigány György

Tíz mondat Mécs Lászlóról

Fotó: Balla Demeter

Első diákverseim írása idején, 1942-ben karácsonyi ajándékként kaptam Mécs László világoskék borítású vaskos kötetét, addig írt összes költeményét. Ámulva olvastam az áradó bőségű, képekkel, hasonlatokkal túlzsúfolt verseket, s ha sok mindent nem is értettem bennük, ez a sodró lendület, a költői szó romantikus zenéje mélyen fölkavart. Szerettem volna én is ilyen verseket írni. A titokzatos szimbólumok szépségét később Adynál leltem meg, tömör és pontos, szűkszavúságukban tökéletes darabokban. Kamaszkoromra "hűtlen" lettem Mécs Lászlóhoz: láttam, hogy lendülete sok fölösleges törmeléket is hordoz, eredeti kép, gondolat meg a közhelyszerű, a banális gyakran keveredik, együtt van verseiben. Persze még sokáig csengett bennem a "csak anyám tudta, hogy királyfi vagyok" dallama - a Mécs László-slágerek, melyek érzékeny szívű nagybátyámat mindig megkönynyeztették. Mert minden esetlegességen túl a Mécs-versek őszintesége (a Petőfi- és Ady-hagyományok kissé könnyű kézzel folytatott teatralitása) hatásos volt, szinte könnyűzenei értelemben vált divatossá, élményt adóvá sokak számára.

A háború után egyre nehezülő esztendőkben a Bakonyban bujkáló költő kéziratai titokzatos úton terjedtek, s így jutott el hozzám is, a Krisztinavárosba egy halovány, második indigós példány abból a népdalszerűen egyszerű, szép versből, mely egy tehénke példájával, a falusi gazda büszkeségével szól arról, hogy megszépül az állat is, az otthon, a lány is, ha valakié... Megszépül minden, az ország is, ha valakié: ha a miénk! Ez a lírai üzenet visszatérített Mécs Lászlóhoz, az öregedő költőhöz, immár hiteles hűséggel.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu