Szentírás-magyarázat

Hogy mások fájdalma nekem is fájjon...

(Évközi 15. vasárnap - Lk 10,25-37)

Krisztust megkérdezi az írástudó: Ki az én felebarátom? A kérdés eleve feltételezi, hogy nem mindenki. Az írástudó kérdése erre irányul: kit kell szeretnem, és ki az, akit nem kell. Hol a szeretetparancs határa? Krisztus korában ez erősen vitatott kérdés volt. Általánosságban azt tartották, hogy csak a néphez tartozó ember számít felebarátnak, csak vele szemben kötelező a szeretet parancsa.

Jézus nem elvont módon válaszol. Nem azt feleli, hogy mindenki felebarát. Erre ugyanis az írástudónak bizonyára lett volna néhány elvont ellenvetése. Jézus becsalogatja a kérdezőt egy történetbe. "Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba." Nem tudjuk meg, ki volt ez az ember: zsidó, pogány vagy szamaritánus. Akárki volt, segíteni kellett neki, felebarát volt. Jézus tulajdonképpen már ezzel az első két szóval - "egy ember" - megválaszolta az írástudó kérdését.

A Jeruzsálemből Jerikóba vivő elhagyatott, dombok közt vezető út közmondásosan veszélyes volt, gyakoriak voltak ott a rajtaütések. Így is nevezték: "véres út". A kirabolt, véresre vert ember mellett először egy pap ment el. "Véletlenül" arra ment. Van talán némi irónia ebben a szóban: "véletlenül". A pap gondolhatta így: semmi közöm ehhez a sajnálatos esethez, teljes véletlenség, hogy éppen itt voltam, már itt sem vagyok. (Pedig épp hogy nem véletlenül vitt arra az útja, pontosan azért, hogy segítsen.) "Átment a túloldalra, és elment mellette", pedig a törvény megparancsolja, hogy ha ellenséged szamara az úton összerogy a teher alatt, ne menj el mellette (Kiv 23,5).

A pap után egy levita jött, majd pedig az elbeszélések törvénye szerint a harmadik. A hallgató talán azt várná, hogy egy egyszerű zsidó következik harmadikként, ám Jézus tovább élezi a történetet, és azt mondja: "Egy szamaritánus jött arra." Mi, késői olvasók már alig érezzük ennek a mondatnak a súlyát. Nem volt népcsoport, amelyet a korabeli zsidóság jobban gyűlölt és megvetett volna, mint a szamaritánusoké (vö. Sir 50,25).

A szamaritánus "meglátta, és megesett rajta a szíve". Simone Weil szerint a szeretet leggyönyörűbb megfogalmazása ez a rövid mondat. Szeretni ugyanis annyi, mint meglátni a másik nyomorúságát, fájdalmát. A szemünk kapuján át beengedni magunkba ezt a fájdalmat, engedni, hogy nekünk is fájjon. Ezután már természetes lesz, hogy e közös fájdalmon segíteni próbáljunk.

"Megesett rajta a szíve." Alig lefordítható az eredeti ige, amely az evangéliumban áll. A vesék, a belső részek megremegését jelenti. Ugyanezzel a szóval mondja a Szentírás: "Aki gyermeket dajkál, sebeit is fogja majd kötözni. Minden kiáltásra megremegnek a belső részei" (Sir 30,7). Ha a kisgyerek kiált, az édesanya egész teste reszket. Valami ilyesmi történik a szamaritánussal is. Anyai szíve van...

A példabeszéd végén Jézus megfordítja az írástudó kérdését. Az igazi kérdés nem az, hogy ki a felebarát. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a bajbajutottnak - akárki legyen is - segíteni kell. Az igazi kérdés az: Ki segített neki? Volt-e, aki segítsen? "Ki lett felebarátja a rablók kezébe esett embernek?" Ki vált felebaráttá? Az igazi kérdés az, hogy én felebarát vagyok-e. Vagyis méltó vagyok-e az ember névre? Jézus nem elvontan akar értekezni a felebaráti szeretetről. Erre a kérdésre csak az életünkkel válaszolhatunk. A szamaritánust az irgalom avatta a szeretet papjává, nem úgy, mint a papot és a levitát, akik érzéketlenül továbbmentek. Jézus kérdésére ki-ki az életével válaszol napról napra.

Székely János

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu