Amikor mindennek vége

Különös öngyilkossági hullám söpör végig az utóbbi időben Románián: az áldozatok többnyire fiatalok, akiknek végzetes tettére a média is egyre jobban felfigyel. Egy hónappal ezelőtt egy tizennyolc éves bukaresti fiú ugrott ki romántanárnője kilencedik emeleti lakásának ablakán, amikor a tanárnő közölte vele: véget kíván vetni titkos és tiltott szerelmi kapcsolatuknak. Az öngyilkos Bogdan azóta szinte nemzeti hős lett, a tévéműsorok szerkesztőit hetekkel az eset után is élénken foglalkoztatja a téma, miközben bakfislányok serege ábrándozik arról, egyszer majd talán értük is öngyilkos lesz egy reménytelen szerelmes. Nem sokkal az eset után a kolozsváriakat rázta meg a hír, az erdélyi város egyik parkjában egy huszonéves ikerpár mindkét tagja összeölelkezve felakasztotta magát. A rendezett családból származó, bölcsész végzettségű Bódis Andrea és Kinga semmilyen magyarázatot nem adott tettére, a lakásukban talált cédulákon bibliai idézetek, Kant és Heidegger gondolatai voltak olvashatók. Legutóbb pedig egy moldvai városkából érkezett a hír: egy tízéves kislány azért vett be az évzáró ünnepély után nagy mennyiségű gyomirtószert, mert nem kapott jelest angolból, és így az év végi általános eredményei nem a remélt módon alakultak. Ana Mariát a sürgősségi mentőszolgálat helikopterrel szállította a fővárosba, de az orvosok már nem tudták megmenteni az életét.

E szomorú történetekben nemcsak a tragikus vég a közös, hanem a környezet felelőssége is. Bogdan titkos szerelméről nemcsak a tanárnő, hanem annak férje és a fiú szülei is tudtak, a helyzet rendezéséért senki nem tett semmit. A Bódis lányok annyira visszahúzódóak voltak, hogy még a szomszédok is alig tudtak róluk valamit. A tízéves Ana Maria ügyvédnek készült, de nem tudta feldolgozni, hogy ezúttal nem tudta teljesíteni szülei elvárását, és nem lett belőle évfolyamelső. Rövid, száraz mondatok az újságokban és a kórbonctani jelentésben, mérhetetlen gyász az érintett családokban. Mert Bogdan, Kinga, Andrea, Ana Maria és annyi sok társuk talán ma is élne, ha a környezetük felelős, érett keresztényként viselkedett volna velük szemben. Ha észrevették volna vívódásaikat, ha beszélgettek volna velük arról, ami igazán lényeges, ha segítettek volna nekik az élet terheit tovább cipelni, talán nem jutnak el a végzetes cselekedetig. Persze nehéz az ilyesmit előre látni, sokszor valószínűleg lehetetlen. De gondoltunk-e arra, vajon mi játszódik le annak az embernek a lelkében, akit esetleg foghegyről elutasítunk, aki hiába üzen nekünk a szemével: "segíts"? Amikor nem érünk rá házastársunkkal, gyermekünkkel, barátainkkal foglalkozni és beszélgetni, mert "a mai rohanó világban" - kimondottan vagy kimondatlanul - feltétlenül lépést szeretnénk tartani a szomszéddal, aki éppen most cserélte luxusterepjáróra a kétüléses sportkocsiját? Holott lehet, hogy a szó szoros értelmében életet menthet egy mosoly, egy jó szó, egy tréfa, egy gesztus. Vagy éppen egy csöndes, közös hallgatás.

Lukács János, Kolozsvár

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu