Európai kereszténység indiai szemmel

Beszélgetés a Pápai Missziós Művek új vezetőjével

Mi ötlik fel bennünk, ha azt a szót halljuk, hogy misszionárius? Legtöbbünkben egy kalandvágyó és bátor pap alakja, aki távoli földrészek kultúrái közt igyekszik meghonosítani a keresztény tanítást. Rézbőrű indiánok, vágott szemű kínaiak, tamtamdobot verő afrikaiak és kannibál pápuák képe ötlik fel bennünk, a fehér atya kunyhója körül, akinek, megérkezésekor többnyire két választás adatott: vagy eredményesen hirdetni Isten igéjét, vagy rövid úton felkerülni az étlapra. De ez az idő már elmúlt - gondolnánk - mert mára a cigarettázó polinéz fiatalok zsebében is ott a mobiltelefon, ahogy az ausztrál őslakók dédunokája a camberrai egyetemen tanulhat. Akár teológiát is. Egyébiránt pedig ott az internet, rajta a Biblia, ami egy megfelelő laptoppal még az őserdőben is olvasható. Vagyis a nagy kalandok kora már lejárt.

Így van? - teszem fel a kérdést Benvin Sebastian Madassery indiai verbita szerzetes papnak, aki Indiából érkezve, csaknem négy éve már Magyarországon él, szinte hibátlanul beszéli a nyelvünket, és idén nevezték ki a Pápai Missziós Művek magyarországi igazgatójává.

- Nem, a missziónak nem ez a lényege - mondja határozottan a szerzetes. - A missziós küldetés talán még sosem volt olyan fontos, mint ma. Csupán az iránya van megváltozóban. Mára már ugyanis a magát kereszténynek valló Európa is lelki támogatásra szorul.

Ezzel azt akarja mondani, hogy India, Kína, Japán és a Távol-Kelet keresztény egyházai jobb helyzetben vannak, mint a hagyományosan vallásos Európa? Hogy a tanítás a "hívő" keletről jön vissza a "pogány" nyugatra?

- Pontosan ezt akarom mondani. Hogy Ázsia többi országában mi a helyzet, azt nem tudom, de Indiában egész biztosan élőbb a hit, és virágzóbb az egyház, mint itt. Elmondhatom, hogy Indiában25 millió keresztény él, közülük 16 millió a katolikus. Ez, az ország összlakosságához mérve nem túl magas szám, arányában nagyjából 2,5 százalék, de azokban a szövetségi államokban, és azokon a vidékeken, ahol ez a népesség koncentrálódik, egészen más a helyzet, mint nyugaton.

Mennyiben más a helyzet?

- Annyiban, hogy mi nemcsak katolikusnak valljuk magunkat, hanem éljük is az igét. Nálunk a vallási hovatartozás nem pusztán statisztikai adat, hanem valódi tartalma van. Kereszténységünk alapja pedig a család. A hit továbbadása nemcsak a papok dolga, hanem legalább annyira a szülők feladata is. És a hit gyakorlása sem csupán a templomra korlátozódik, mindebben jelentős szerepet kap az otthon, a család. Minden gyerek otthon tanul imádkozni, ahogy a keresztény nevelés is az édesapa dolga, amit nagy felelősséggel és következetesen végez. Nálunk minden katolikus házban van imaszoba. Ez olyan természetes része a lakásnak, mint a konyha vagy a fürdő. És használjuk is! Esténként itt jövünk össze imádkozni, aminek során minden egyes család naponta legalább fél-háromnegyed órát imával tölt. Aztán a mi közösségeinkben elképzelhetetlen, hogy egy megkeresztelt ember ne legyen ott a vasárnapi misén. De India egyéb vonatkozásban is más. Nálunk nincs válás, elhanyagolható mértékű az alkoholizmus - európai értelemben vett kocsmák sincsenek -, a dohányzást pedig maga a szövetségi állam (Kerala) tiltotta be. Én egy körülbelül hétezer főt számláló nagycsalád, a malasheri törzs tagja vagyok. Mindnyájan katolikusok. Ez a közösség jelenleg kilenc papot és negyvennél több apácát tart számon tagjai közt. Csak zárójelben kérdezem meg, Magyarországon hány főre is jut egy pap?

Indiáról nekünk itt mégis a hindu filozófia, a jóga, a szemlélődés, a kasztrendszer és nem utolsósorban a nagy Gandhi jut eszünkbe. Hogyan illeszkedik ebbe a közegbe a kereszténység?

- A hinduk, szemben a muszlimokkal nagyon toleráns emberek. Tiszteletben tartják a más vallású, másmilyen gondolkodású embert. Szemlélődni pedig keresztény módon is lehet. És talán nem mondok újat vele: maga Gandhi sem volt messze attól, hogy kereszténnyé legyen. Jól ismerte a Bibliát. Nem véletlen, hogy az indiai emberekben sokkal nagyobb a vonzódás a misztikus dolgok iránt. Amiből a gyakorlatias nyugat már rég "kinőtt". Sajnos. A kasztrendszer? Ez India nehéz öröksége. Bár a modern állam 1947-ben betiltotta ennek gyakorlását, de távoli vidékek súlyos milliói még mindig eszerint élnek. A tudatból nehezen kiirtható. A kasztrendszer szerinti gondolkodást teljesen csak a keresztény közösségekben sikerült felszámolni. Az emberek Isten (és egymás) előtti egyenlőségét nem elég törvényekbe foglalni, abban hinni is kell.

India keresztény közösségei "fiatal" egyházak, legfeljebb pár száz évesek, vagy még fiatalabbak. Nem vélelmezhető, hogy a mostani friss lendület után őket is eléri majd a kifáradás és az ellaposodás kora?

- Hogy India egyházai fiatalok lennének? Ez tévedés! Visszakérdezek: hány éves is a magyar kereszténység? Ezer? Az indiai kétezer! Nekünk az apostoli időkből való egyházaink vannak. A hagyomány Szent Tamás apostolt - a tizenkettő egyikét - tartja India első térítőjének. Az pedig bizonyított tény, hogy Xavéri Szent Ferenc és a portugál jezsuiták a XVI. században már virágzó egyházi életet találtak itt. A rítusunk is teljesen ősi. Bár az újkori missziók hatására az akkori egyházszervezet nagy része csatlakozott Rómához, de megtarthattuk ősi szertartásainkat. Én is egy ilyen szír-malabár katolikus közösségben nőttem fel. De azért nálunk sem minden felhőtlen. Az indiai kereszténység legnagyobb ellensége ma a hindu fundamentalizmus - amely 1990-ig szinte teljesen ismeretlen volt -, és amit, a most hatalmon lévő kormány is bátorít. Ennek megfelelően Indiában ma tilos a nyilvános, templomon kívüli igehirdetés és térítés. A hindu közegben dolgozó hittérítőkre súlyos börtön vagy halálbüntetés vár. És ez a vértanúk újabb nemzedékét adja a ma világegyházának, amiről, sajnos, olyan keveset lehet nyugaton hallani. Én magam is voltam már szorongatott életveszélyben.

Ön hogyan került Magyarországra?

- A verbita szerzetesrend tagja vagyok. Ez egy missziós rend, a tagjai hithirdetők, amelybe belépve hívást és késztetést éreztem arra, hogy távolibb világokba is elvigyem Isten igéjét. Kaptunk egy listát, hogy hová lehet jelentkezni, aminek alapján többtucatnyi társam van már Európa különböző országaiban. De az én érkezésemig Magyarországot még senki sem választotta. Nekem pont ez keltette fel az érdeklődésemet. Egyfajta kihívásnak éreztem. Vajon miért? - mondtam akkor magamban, és kezdett izgatni a dolog. Annyit persze már tudtam, hogy a magyar nyelv nagyon-nagyon nehéz. De volt egy tévképzet is, amely sok indiai fiatalt visszatartott. És ez nem egyéb, mint Magyarország angol neve, ami így hangzik: Hungary. Ettől alig különbözik az a szó, hogy hungry, ami viszont "éhes"-t jelent. Ebből sokan arra következtettek, hogy Magyarország éhező, szegény ország, hogy talán nem is Európában van.

És Ön, négy év itt-tartózkodással a háta mögött milyennek látja ezt az "éhes" országot?

- A szó fizikai értelmében éhezőkkel nem találkoztam. Nélkülözőkkel igen. De nem is ez a legnagyobb baj. A magyarok - ahogy én látom - szinte mindig rosszkedvűek, komorak, lehangoltak, sok köztük a depressziós. Budapest utcáin csupa lehorgasztott fejű, bár jól táplált, mégis lelkileg éhező ember jár-kel. Távol kerültek az erőforrástól!

Nincs belső fényük, már nem tudnak sugározni. Én egy szegény országból jöttem, mégis mérhetetlen gazdagságot hagytam ott. Indiában nincsenek hitetlenek! Vannak hinduk, muzulmánok, szikek, buddhisták, keresztények, stb., de hitetlen tömegek nincsenek. Hogy ez volna a "fejlődés" ára? Ez a nyugati "civilizáció"? Hogy a felhalmozott vagyon mögött is boldogtalan a világ? Akkor mi már inkább "boldogan" éhezünk.

Meggyőződésem, hogy a test alultápláltságánál csak egy szörnyűbb van: a lélek éhezése. És ez az igazi boldogtalanság!

Benvin Sebastian atya a kőszegi verbita rendház szerzeteseként a helybeli KÉSZ meghívására két teljes napot töltött Tolnán és környékén. Ezalatt találkozott a tolnai Széchenyi, a Wossinsky, a Szent Mór iskola és a Sztárai gimnázium hittanosaival. Tartott hittanórát a bogyiszlai és a fácánkerti gyerekeknek, találkozott a szekszárdi Szent József Katolikus Iskola tanulóival, járt a szekszárdi Kolpingban, a bonyhádi katolikus közösségben és nagyszámú hallgatóság előtt beszélt a tolnai művelődési házban, a KÉSZ rendezvényén is. És közben viccelt, mosolygott, tanított, hitével nevetést és derűt fakasztott. Vagyis misszionált.

Koncz Ádám

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu