Hálával...

Benkő Andor piarista hatvanöt éve pap

Hallgatom-látom őt, s igazából nem is hiszem: a magyarországi piarista rendtartomány legidősebb tagjával beszélgetek. Sőt. "Egy kicsit körülnéztem, hogy mi van Közép-Európában, ott is kisült, hogy nincs nálam öregebb" - a lengyeleknél, az osztrákoknál és a szlovákoknál sem. "Nem dicsőség, véletlen eset. A Jóisten megengedte - mert azért én ezt így számítom. Az ő jóságából itt vagyok még, és valamit tudok is cselekedni" - mondja a derűs kedélyű öregúr, amikor a Mikszáth Kálmán téri pesti rendházban mesél életéről, hivatásáról.

Csákberényben született 1915-ben, az ottani falusi jegyző gyermekeként. Magyaralmáson járt elemibe. A fehérvári cisztereknél, majd Debrecenben, a kegyesrendieknél tanult tovább. Már a gimnáziumban elhatározta: piarista lesz. Érettségi után föl is vették. Vácott, majd Pesten készült hivatására. Szentelése után, 1942-ben lett magyar-latin szakos tanár Veszprémben. Egy osztályban hatvankét, "csupa kis bolha tízéves gyereket" igyekezett rendre, munkára nevelni. "Mindig egy kicsit katonás ember voltam, úgyhogy meg tudtam oldani a fegyelmezést. Egyszer jött egy szakfelügyelő, és azt állapította meg, hogy úgy járok-kelek, mint egy cirkuszigazgató - emlékezik nevetve. - Persze a gyerekek féltek tőlem." Akkor. Amíg "kellett". Ma már azt írja neki egyik - szintén nyugdíjas - veszprémi tanítványa: "Bandi bácsi, tőled egy kicsit tartottunk, mert olyan nagyon nagy tekintély voltál számunkra, de most meg olyan kedves jó barátunk vagy." Benkő Andor elmeséli: nemrég egyik hajdani lánytanítványának írt vigasztaló sorokat. Mikor ezt említi, az egykor szigoráról ismert tanár mosolyogva hozzáteszi: "A pap egy kicsit papa is lesz." Nem tévedés: lányok is jártak a fiúgimnáziumba. A városi leányiskola megszűnése után ugyanis koedukált osztályban is tanultak a negyvenes években a veszprémi piaristáknál: Benkő tanár úr diákjai közt tíz lány volt. Felidézi: beszerzett egy gramofont, hogy táncolhassanak a fiatalok. "Attól nem kellett félni, hogy egymásba szeretnek az osztálytársak, mert köztudomású, hogy a lányok egy-két évvel idősebb fiúkba lesznek szerelmesek. Ez aztán meg is történt."

A háború idején a magyar, majd a német légierő központja volt a házuk, így az oroszok többször is lőtték azt. Az ablakok-ajtók szétmentek, de az épület megmaradt. A bútorokat eltüzelték vagy elvitték az elszabadítók. A hadiállapot vége után megjelent az iskolaudvaron néhány gyerek: jobb híján két-két téglára ültette őket, s így kezdték meg a tanítást, már májusban.

1948-ban államosították az intézményt. Bánáss László veszprémi püspök ekkor hozta létre papságra készülő diákok részére a kisszemináriumi gimnáziumot, amely egészen 1951-ig működhetett. Ugyanis akkorra már betöltötte a kommunisták poharát, hogy egyházi magániskola van Veszprémben, melynek érettségijét persze addig is csak teológiai tanulmányok folytatásához fogadták el. Az intézmény felszámolásáig Benkő Andor itt volt nevelőtanár.

Az állam és a magyar katolikus egyház közti 1950-es megállapodás értelmében a piaristák pesti intézményük mellett kecskeméti házukat is visszakapták, ahol 1951-ben az elsősök közt lett kollégiumi prefektus. Két üres rajzterem várta őket, azokat kellett benépesíteni. Megírták a gyerekeknek, hogy ha lehet, hozzanak magukkal bútorokat: szekrényt, ágyat, éjjeliszekrényt. Így indult újra a kollégium, amelynek berendezését évek alatt sikerült egységesíteni, például emeletes katonai ágyakkal. Benkő atya kilenc évig volt nevelőtanár, aztán két esztendeig tanított is a gimnáziumban.

1956-ban is Kecskeméten volt. Ebből az időből is felmerülnek képek az emlékek mélyéről: az ebédhez a diákokkal át kellett vonulni az utca túloldalán lévő rendházba. Ott a folyosón géppuskaállás fogadta őket. "Nagyon kellett vigyáznom, hogy védjem azokat, akik nem tudtak hazamenni, nehogy valami bolondságot csináljanak. Mert lőttek ám: a magyarok. Ha egy gyerek az ablakhoz merészkedett, bámészkodott, már jött is a golyó." A tornyot már szovjet lövedékek rongálták meg. A gyerekeknek nem esett bajuk. Egy alkalommal azzal ment hozzá egyikük, hogy az udvaron összeszedte az ott heverő töltényhüvelyeket. "Ezt azért ne tartsuk meg bizonyítéknak, mintha lövöldöznénk" - mondta neki a prefektus, és a gyűjteményt sürgősen leeresztette a vécébe.

Bevallja, egyszer sem volt összetűzése a hatalommal. "Arra mindig vigyáztam, hogy ne hősködjem. Gyávaság is ez egyben, másrészt az volt a filozófiám, hogy amíg a gyerekeket kereszténységre, magyarságra nevelhetem, addig ne ugráljak, veszélyeztetve, hogy akkor mások más irányba nevelik majd őket."

1962-ben Pestre kerülve a novíciusok nevelése és Sík Sándor mellett a rendfőnöki iroda ügyeinek intézése lett a feladata. A sokszorosított rendi újságot is ő készítette. Pesti húsz éve alatt az Állami Egyházügyi Hivatal nem járult hozzá, hogy a gimnáziumban taníthasson. Hatvanhét évesen nyugdíjazását kérte, ezt viszont elutasították, egyetlen forintot sem kapott. Ekkor már évek óta hívták magukhoz a fogyatkozóban lévő osztrák piaristák, akik ma már csak öten vannak egész Ausztriában. Így aztán 1982-ben Bécsbe ment, ahol hat esztendőt töltött: papként szolgált, s öt évig házfőnök is volt. "Addig maradok, amíg új rendtagokat tudunk szentelni."

Időről időre még ma is visszajár Bécsbe kisegíteni, akárcsak a németországi faluba, Taubenbachba. Ugyanakkor Pesten rendszeresen számítanak rá a Kruspér utcai kápolnában. Hálás szívvel gondol arra, hogy Isten kegyelméből, még ma, kilencvenkét évesen is részt tud venni a lelkipásztori munkában: misézik, gyóntat, prédikál.

Amikor azt kérdezem, hogyan gondol vissza pályájára, egy szál botjára támaszkodva, kedves egyszerűséggel feleli: "Hálával... Én mindig csak azt mondom, hála legyen a Jóistennek." Ez papi jelmondata is, melyben tükröződik megélt hivatása. Immár hatvanöt éve.

Szigeti László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu