Decemberi délután

A köd csak nagyon lassan kezdett oszlani a legelő felett. Először a fűzfák bontakoztak ki, aztán már láthatóvá vált a csatorna partján álló vadrózsabokor is. De azt, hogy telis-tele van pirosló hecsedlivel, csak akkor láttam, amikor melléje értem. A magasban láthatatlan vadlibák gágogtak, az Alföldön marasztalta őket az eddig szokatlanul enyhe tél. Jól érzik magukat, és ha ilyen marad az idő és nem fagynak be a vizek, tavaszig nálunk időzhetnek. Napközben a legelőket járják, este pedig valamelyik nagyobb vízre húznak be, hogy az apró hullámokon ringatózva töltsék az éjszakát. Távol, a Kecskemét felé vezető út mentén károgó fekete tömegben vetési varjak kutattak táplálék után. Az autók elől felkavarogtak, de nyomban újra le is ereszkedtek. A varjak és szarkák rendkívül intelligens madarak, pontosan tudják, mikor kell felszállniuk az akár nagy sebességgel közeledő autó elől. Elütött varjút vagy szarkát csak ritkán láthatunk az utak mentén.

Késő délutánra a köd tisztulni kezdett, és amikor már a távoli falu templomtornyát is jól kivehettem, inkább csak párafoszlányok úszkáltak a legelő felett. Tarka tengelicek kis csapata repült át előttem, aztán a csatornához érve fordultak és leereszkedtek. Bokornyi bogáncs kínálta magát, és a tengelicek, ismertebb, népies nevükön stiglicek, szorgalmasan fejtegették az apró fekete magokat. Nagyszerű látvány volt a sok kapaszkodó, közben szárnyával lebegve egyensúlyozó madár. Az evezőiken húzódó széles, aranysárga szalag ilyenkor látszik igazán, és csak fokozza a piros, fekete és fehér színekkel ékes madarak tarkaságát. Még őket csodáltam, amikor a csapat váratlanul felrepült, és hullámvonalban szállva pillanatok alatt eltűnt a távolban. Leeresztettem a távcsövet, körülnéztem, és már láttam is a riadalom okozóját. Oldalról egy kékes rétihéja közeledett. Alacsonyan, szokása szerint jellegzetesen imbolyogva repült a legelő felett, minden pillanatban készen arra, hogy a fű közé csapjon, ha felbukkanna egy pocok. A nálunk telelő kékes rétihéják szinte kizárólag apró rágcsálókkal, elsősorban a mezőkön gyakori pockokkal táplálkoznak, de ha alkalmuk nyílik rá, madarakat is fognak. A tengelicek riadalma nem volt indokolatlan.

A hosszú farkú ragadozó ötvenméternyire repült át előttem, maga alá figyelve pásztázta a sárgásra fonnyadt legelőt. Távolodott, de később, egy nagy félkör után, újra közelebb került. Egy alkalommal lecsapott, de nem fogott semmit, mert miután rövid ideig kissé tanácstalanul álldogált, újra felemelkedett és tovább vadászott. Aztán mégiscsak sikerült. Megint távolabb volt, de a távcsövön át azért jól láthattam, amint egy villámgyors fordulat után fogásra kész karmokkal a fű közé markol. Utána néhány másodpercig mozdulatlan maradt, figyelt, majd előrehajolt és tépni kezdte a zsákmányt. Amikor végzett, nyelt egy nagyot, megtörölte a csőrét, és könynyedén a levegőbe emelkedett. Továbbrepült, rétihéja módra, imbolyogva.

A távolban repcetábla zöldellt, rajta egy csapat túzok állt. A "magyar strucc" kedvenc téli tápláléka a repce, amit ezért a természetvédelmi szervek tudatosan termesztenek a túzokok lakta vidékeken. Nem mentem közelebb, mert bár még nagyon messze voltak, az óvatos nagy madarak máris abbahagyták a táplálkozást, és kinyújtott nyakkal valamennyien felém figyeltek. Csak amikor látták, hogy távolodom, kezdtek újra csipegetni. Visszanézve láttam, hogy hárman mégiscsak kiváltak közülük. Felrepültek, és méltóságteljes szárnycsapásokkal eveztek egy másik repcetábla felé a borongós ég alatt újra párába burkolózó legelő felett.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu