Magyar költő Kanadában

Beszélgetés Simándi Ágnessel

Kezdjük a közepén: Ön mozgássérült, tolókocsihoz kötve él. Mióta? Hogyan éli meg ezt az állapotot? Mi mindentől fosztotta meg mindez? És esetleg adott-e valamiféle "kárpótlást"?

- Kétéves koromban gyermekbénulást kaptam, deréktól lefelé. Ha nehezen is, de két járógéppel és botokkal képes voltam a járásra. Körülbelül tizenöt éve, a terhességek után - két gyermekem van - olyan fájdalmakkal kellett megküzdenem naponta, melyek minden energiámat elszívták. Ekkor kényszerültem tolókocsiba. Nehezen viselem, ha állapotom miatt sajnálnak. Különben is azt látom, hogy mások, az "ép testűek" ugyancsak különféle kínlódásokkal élik az életüket, csak éppen nekik mást kell megtanulniuk elviselni, mint nekem. Akármilyen nehéz is, az életet mindenképpen ajándéknak tekintem. Mivel én ezeket a körülményeket kaptam, így ajándékaim között több a helyhez kötött tennivaló. Például órákig képes vagyok mások panaszait hallgatni, intenzíven figyelni barátaim gondjaira. Többször van lehetőségem az elmélyedésre, a szellemi munkára. Ezek legalább annyi örömet hordoznak magukban, mint mondjuk a hegymászás vagy a tánc.

Alapvető kérdés minden gondolkodó ember számára, hogy "honnan jövök?". Ön honnan jön, milyen családból, milyen környezetből, milyen értékvilágból - és ez mennyire határozza meg az életét?

- Ez a kérdés a legfájdalmasabb pontot érinti az életemben. Nem ismerem a szüleimet, nyolc hónaposan "örökbe adtak". Nevelőapám derék, nagyon szigorú ember volt, aki nem igazán tudott mit kezdeni az életével: négyszer nősült és háromszor vált el. Engem végighurcolt ezeken a házasságokon, becsületére legyen mondva, nem mondott le rólam, mikor beteg lettem. De kimondatlanul is mindig én voltam a fölösleges kolonc - legalábbis én ezt így éltem meg. Közben intézetbe kerültem, majd a középiskolás évek alatt diákotthonban éltem. Megtanultam az alkalmazkodást, és belekóstoltam a magányba is. Csak így tudtam lelkileg független maradni, hiszen akinek az alapvető bizalma sérül, az nehezebben hangolódik harmonikus kapcsolatokra. A családban vallásról kevés pozitív szó esett. Ahhoz, hogy Isten betörjön ebbe a sötétségbe, ami a szívemben lehetett addig, egy egészen különös élmény kellett. Egy esküvőn ismerkedtem meg Papp László piarista atyával, akitől életemben először kaptam feltétlen odafigyelést és szeretetet. Olyan ember szeretete és figyelme volt ez, akit már teljesen átitatott az isteni jelenlét. Később Laci bácsi esketett bennünket, ő keresztelte a gyermekeinket. De akkor, tizenhét évesen óhatatlanul szembekerültem a "szülői házzal" és annak bizonyos értékeivel, mikor Laci bácsival megismerkedtem, majd kisközösségekbe és az akkor még tiltott lelkigyakorlatokra kezdtem járni. Egész életem átrendeződött: végre tudtam, hogy tartozom valahová, van értelme és értéke az én életemnek is...

Szerb Antal szerint az irodalom a lélek válasza a sorsra. Mások cinikusabban fogalmazva azt mondják, hogy mindenki ír kamaszkorában verseket, csak a szerencsésebbek idővel kinövik ezt... Ön mikor és hogyan kezdett írni? És hogyan történt, hogy nem hagyta abba?

- Először nem írtam, hanem rajzoltam. Tizenhat-tizennyolc éves koromig arra készültem, hogy képzőművész leszek. Nevelőszüleim azonban kenyérkereső szakmát akartak a kezembe adni, ezért nyomdaipari szakmunkásképzőbe kerültem az érettségi után. Az írásra nem vonatkozott a tiltás: nem is igen tudtak róla. Tizennyolc éves alig múltam, mikor Vasadi Péter az Új Emberben elhelyezte első verseimet. Egy évre rá Rónay György közölt néhányat a Vigiliában... Aztán megjelentem a Kortársban és a Jelenkorban is, sőt két antológiában is szerepeltek verseim. Itt, az emigrációban, a magyar nyelv kapaszkodó, életben tartó erő volt - és maradt is. Mivel Magyarországon elkezdett teológiai tanulmányaimat már angolul fejeztem be, komolyan szembesültem a kérdéssel, milyen nyelven folytatom tovább az írást. Imádkozni és verset írni azonban csak magyarul tudok.

Sokan nemcsak önazonosságukat, hanem nyelvüket is elveszítik az idegen környezetben. Ennek lassításában segít a nemzetiségi média: az elmúlt tizenhét évben írtam, szerkesztettem lapokat, két rádiónak is munkatársa voltam - persze minden díjazás nélkül, pusztán a nyelv és gyökereim szeretete révén. Ma már lehetne ezt odahaza is folytatni, tudom, csakhogy az életem már ide köt: ez a kihívás, és bátran mondhatom: elhívás, ide szól. Hat önálló kötetem van. Az írás bennük magyar, tehát minden magyarul olvasónak szól.

Ne vegye tapintatlanságnak, de van ennek értelme: magyarul írni Kanadában? Hányan olvashatták az Ön verseit? Kiknek ír, és miért? Úgy értem: célja vagy oka van annak, hogy ír az író ezen a félanalfabéta ezredfordulón?

- Számomra az írás belső kényszer kérdése, így maga a folyamat az elsődleges. Természetesen teljesen esetleges, hogy hányan olvasnak - de az igazán nagyok sem jutnak el mindenkihez. A költészet különösen rétegművészetté vált az utóbbi évszázadban. Megváltozott a szerepe. Én sem szórakoztatni akarok elsősorban, hanem elgondolkodtatni, érzelmeket, katarzist előidézni. Ez a nehezebb út. Akkoriban és később is sokat kínlódtam ezekkel a kérdésekkel, míg rá nem jöttem, hogy az írás nem kiszolgálás, hanem szolgálat. És ez nagyon fontossá vált az idők folyamán. Soha nem erőltettem az alkotást, így volt, hogy fél év is eltelt vers nélkül. De amikor beindult a belső kényszer, nem lehetett, és ma már nem is akarok ellenállni neki. Ami a kanadai közegben való magyarul írást jelenti, ez is csak annak a kérdése, mit várok tőle. Évekig voltam a helyi rádió szerkesztő-műsorvezetője, aztán egy másik rádióban munkatárs - tehát gondolataim eljutottak az itteni magyarokhoz. De ha nem a folyamat érdekelne, már régen feladtam volna.

Akkor hagyta el Magyarországot, amikor már élhetőbb volt az élet. Miért? Menekült netán, vagy önmagát akarta "megvalósítani"?

- Ezt a döntést nem a költő hozta, hanem a családanya - a családapával egyetértésben. A döntésnek volt politikai, szociális és érzelmi része. Egy biztos, hogy ha legalább halvány jele mutatkozott volna annak, hogy küszöbön a változás, talán nem így alakul. Ami az "önmegvalósítást" illeti, az embernek mindig ott és abban a körülményben kell "megvalósítania magát", ahol él.

Mit hagyott itthon, és mivel gazdagodott idegenben? És a családja? Gyermekei még magyarok? És az unokái? Ők el tudják még olvasni a nagymama verseit?

- Mit hagytam itthon? Majdnem mindent. A lehetőségeimet, a barátaimat, a könyveimet... Az ember nagyon lemeztelenedik és kiüresedik egy ilyen szituációban. Ugyanakkor, amit vittem magammal, a nyelvet, a gyökereimet, az emlékeimet, a magyar mentalitásomat - ezeknek nagyon sokat köszönhetek, hogy megtartottak embernek az idegenben. Gyermekeim ma is beszélnek, írnak, olvasnak magyarul, tudják, honnan jöttek. Lányom férje magyar, négy gyermekük tud magyarul. Hogy az unokáim el tudják-e majd olvasni a verseimet, ezt most még nem tudom. Vannak verseim fordításban is, elvileg hozzájuthatnak néhányhoz. Sokkal nagyobb kérdés számomra: értik-e, amiről írok. Ez jobban izgat.

Kanada nagyon sokat adott nekem-nekünk, s ezért hálás vagyok ennek az országnak. Elsősorban szabadságot. Maga az emigrálás rengeteg új tapasztalatot hozott: az új nyelv, az ismeretlen szokások és emberek. Élni azonban ugyanolyan szerényen élünk, mint otthon. Vannak viszont ismét barátaink, hosszú évek után, akikre számíthatunk. Mivel mindent elölről kellett kezdeni, ez volt a legnehezebb, a "rókaszelídítés"... Sokan beleroppannak az emigrációba erkölcsileg és anyagilag is, de erről az otthoniak keveset hallanak.

És még valami: amit nem Kanada adott ugyan, de ott kaptam. A zene. Néhány éve elkezdtem tanulni hegedülni. Sosem leszek hegedűművész, de emberként és költőként rengeteget jelent ez nekem. Mintha egy új világ nyílt volna meg előttem.

Márai azt vallotta, hogy az ő hazája a magyar nyelv. Hát az Öné? Van-e néha honvágya?

- Nekem Kanada az otthonom, de a hazám mindig is az marad, ahol születtem. Lehet, hogy furcsa, de sohasem volt honvágyam. Nosztalgiám volt, de honvágyam soha. Talán azért, mert mint Márainak, a magyar nyelv olyan sokat jelent, s mert folyamatosan használom. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ma már, ha akarnék, nyugodtan visszaköltözhetnék Magyarországra. A klasszikus emigráció, amelynek Márai egyik markáns képviselője, nem gondolhatott arra, hogy súlyos erkölcsi öncsonkítás nélkül hazatérhetne. Nagyon sokat segít az utóbbi tíz évben az internet: ez nemcsak kontinenseket, hanem lelkeket is összeköt. Mikor kijöttünk, kéthetes híreket olvashattunk csak hazulról, ma azonban éppúgy vagy épp olyan kevésbé naprakész lehetek, mintha Pesten laknék.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu