Mozarttal az ideák nyomában

Isten szeretett Farkasa, Wolfgang Amadeus Mozart bécsi éveinek egy fontos fejezete okán kínos magyarázkodásra kényszeríti a katolikus elemzőket évszázadok óta. Itt az ideje, hogy - amennyire a kutatások és maga a Mozart-muzsika ezt lehetővé teszi - megpróbáljunk tárgyilagos feleletet adni a kérdésre: vajon mi lehetett az oka annak, hogy Mozart 1784 végén csatlakozott a szabadkőműves mozgalomhoz?

Emlékezzünk csak: nincs öt esztendeje, hogy mindent kockára téve, emelt fővel nemet mondott a megalázó udvari függőségre. Bizonyos, hogy főként társadalmi elfogadtatást jelentett számára a páholytagság. Mozart itt joggal érezhette: ér annyit, mint akármelyik főrend vagy klerikus: tehetségével és kitartó munkájával megbecsülésre tett szert.

Ám van egy másik, személyesebb indíték is, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Akik Mozart páholymunkáját tanulmányozták, valamennyien rámutattak: komponistánk szívbéli elhivatottsággal, komoly küldetéstudattal tekintett szabadkőműves tagságára - ellentétben például Haydnnal, aki beavatása után többé nemigen fordult meg körükben. Utolsó nyilvános koncertjét is egy szabadkőműves összejövetelen adta. Kár volna tagadni: Mozart hűséges volt az ideálokhoz, amelyek mellett sikerei csúcspontján hitet tett.

S hogy melyek voltak ezek az elvek, amelyeket egy jelentékeny voltát titokzatos szertartásokkal hangsúlyozó társaság vésett képzeletbeli templomának ormára? Legendaoszlató módon egyszerű erények: testvériség és emberszeretet. Evangéliumi elvek. A felvilágosodás és a racionalizmus idején paradox módon épp a Galileai tanítása lett a szabadkőműves életfelfogás zsinórmértékévé.

"Ideáik - emberség, türelem, testvériség - nagyon közel álltak Mozarthoz, így természetszerűleg sodródott a céh közelébe" - írja Landon. - "Úgy látszik, itt a maga eszméihez és törekvéseihez hasonlóan gondolkodó emberekre talált."

De milyennek mutatják Mozartnak a mozgalomhoz való spirituális viszonyulását maguk a zenedarabok? Szabadkőműves alkalmakra szerzett műveinek száma nem túl magas. Klarinétokra és basszetkürtökre szerzett két adagiójának (K 410, 411) letisztultsága minden bizonnyal hűséges képet fest arról, milyen érzésekkel lépett be Mozart a testvériségbe. Ott van azután első szerzeménye, amelyet vitathatatlanul a páholy egyik ünnepére szerzett, a Mesterlegény-dal (K 468). Ez semmiben sem tér el a Mozart-Lied megszokott, felhőtlen tónusától: kitetszik belőle, hogy Mozart könnyű szívvel vágott neki a fény és a bölcsesség felé vezető útnak. Ám feltételezhető, hogy hamar ráébredt: kivételes érzékenysége ebben a közegben is a magára hagyatott művészsorsra kárhoztatja. Az "Áradjon ez a nap, szeretett testvérek" kezdetű, orgonakíséretes kantáta (K 483) komponálása során például tekintettel kellett lennie a szerény vokális adottságú páholytagság képességeire. Képzeljük csak magunk elé Mozartot, amint elszántan igyekszik követni az orgonakísérettel a lelkes amatőr kórust, amely a páholy tagságából verődött öszsze. Valljuk be: salzburgi orgonista korában kikérte volna magának, hogy efféle műkedvelő muzsikálással vesztegesse az idejét. Végül nem is játszotta el szerzeményét: egy megbetegedés miatt távol maradt a bemutatótól.

A szabadkőművességet mindmáig körüllengik szekularizált "liturgiájának" legendái. Sajátos keveréke volt ez az ókori beavatási rítusok szimbólumrendszerének és az emberi sarlatánság időtlen képzeteinek. Mozart, ez az egészséges kedély éppúgy hajlamos volt viccet csinálni a szabadkőművesség, mint a salzburgi érsekség teatralitásából. Alakja jól kivehető egy 1790-ből való festmény jobb szélén: önfeledten fecseg a komoran megvilágított terem falánál. Különleges kísérletnek tekinthető ugyanakkor a Dir, Seele des Weltalls, o Sonne című, töredékes kantátája (K 429). Ez a kozmikus tematikájú programzene voltaképpen a huszadik századi zenei irányzatok összes hatását latba veti - döbbenetesen vizionálva a harmónia és a zárt formák trónfosztása utáni fejlődést.

A varázsfuvola muzsikája, átragyogva a kor liturgikus és szabadkőműves szertartásrendjének komor leplein, az isteni szeretet örök egyszerűségébe meríti hallgatója lelkét. Ahogyan Mozartból nem válhatott udvari zenész, ahogyan szűknek érezte a salzburgi liturgikus zene kereteit, éppúgy nem lehetett "páholymuzsikus", propagandaművész. Lelke egyetemes távlatokra nyílt. Ezért is írhatja Alfred Einstein: "Ha a nagy muzsikusok közt valaki is katolikus komponista volt, Mozart volt az."

A pápa Aranysarkantyú-rendjének kitüntetettje, a ferences Padre Martini egykori pártfogoltja a szabadkőműves testvériség felé fordult, keresve azt a közösséget, ahol az emberjobbító erények és a polgári egyenlőség kibontakozását szolgálhatná. Több jel arra mutat, hogy gyerekkori, tekintélyelvű vallásossága kiteljesedéseként, személyesebbé válásaként élte meg páholymunkáját.

Mozart muzsikája csupa áldozat, csupa szeretetteli lehajlás, csupa égbe bizakodó vágy - és csupa panasz, amiért az anyag fogva tartja a lelket. Mozart zenéje régen túllépett a lelkiségnek szavaiban kifejeződő fokán - a korabeli átlaghívő teológiáján éppúgy, mint a szabadkőművesség kozmológiai sejtelmein! Egyik legszebb műve, a Szabadkőműves gyászzene visszatalálásnak hat a páholyban elvárásos formák közül a maga zenei útjára - és, megdöbbentő módon, a keresztény liturgia lelkületéhez. Ebbe a csodálatos, felsíró, majd a könnyek áradatában megtisztuló szimfonikus tételbe a nagyheti zsoltáros Siralmainak tónusa szövődik: a remény ezüstszála a komor gyászlepelbe; a kegyelem árja a könnypatakokba.

Isten muzsikája ez - szeretett Farkasától, Mozarttól.

Marton Árpád

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu