Szegény Lázár - fedél nélkül

Minden évben újságcikkek ismertetik: utcán, kalyibában megfagyott, végelgyengülésben, betegségben meghalt vagy melegedni próbált és tűzhalált szenvedett több hajléktalan embertársunk.

Becslések szerint a Föld lakosságának mintegy ötöde nem rendelkezik megfelelő lakással, mintegy százmillió embernek pedig semmilyen hajléka nincs.

A hazai hajléktalanok száma is meghaladja az 50-60 ezer főt. A legborzasztóbb, hogy a pontos adatot sem tudjuk, tudhatjuk. A kutatók abban egyetértenek, hogy tömegeket érintő, növekvő gondról van szó.

A problémát egyesek csak a lakás, hajlék, fedél hiányára szűkítik le, mások szükségét érzik a hajléktalanlétre jellemző izoláció és kitaszítottság megragadásának is.

A hajléktalanok nem kezelhetők homogén csoportként. Krónikus, epizodikus és szituatív hajléktalanságot különböztetnek meg a szociális szakemberek.

A krónikus hajléktalanságban szenvedők - nagy részük mentálisan beteg - hosszabb ideje nem rendelkeznek állandó lakhellyel, és tartósan az utcán, menhelyen vagy kórházi utókezelő osztályon élnek.

Az epizodikus hajléktalanság alkalmi jellegű, rövid időszakra korlátozódó, gyakran ismétlődő jelenség. Gyakori adaptációs nehézségeket mutató fiatalok között, akik ingáznak családjuk és az utca világa között.

A szituatív hajléktalanság olyan embereket sújt, akik az adott pillanatban kritikus helyzetben vannak, és körülményeik kedvezőtlen alakulása következtében nincs hol aludniuk.

A hajléktalanok háromnegyede férfi, aki többségében iskolázatlan. Egyre nagyobb a női és családos hajléktalanok száma is. A hajléktalanságot megelőző állapot legtöbb esetben testet-lelket próbára tevő, nehéz élethelyzet. Elromló partnerkapcsolatok, váláshoz vezető, konfliktusokkal terhes élet.

Az alkohol mint ok és az alkohol mint következmény gyakran rejtetten maradó, de szorgalmasan pusztító mentális betegségek.

Mindezek elindítják a társadalomból való kihullás gyors és sok esetben látványos folyamatát, melynek első következményei a munkahely, a család, az otthon elvesztése, az ideiglenes hajlék, a munkásszállás elvesztése. Innen már egyenes út a hajléktalanná válás.

A hajléktalansághoz vezető út nagyon sokféle lehet. A szegénység, a nyomor azonban a hajléktalanná válás első számú rizikótényezőjeként írható le.

Az otthontalan ember a szegénynél is szegényebb. Nem tudja felvenni a harcot az éhség, a hideg ellen, képtelen megfelelően tisztálkodni és öltözködni, pihenni és nyugodtan aludni.

Betegség esetén alig tud egészségügyi ellátáshoz jutni. A mindenütt szűkös kapacitással jellemezhető befogadó intézmények csak korlátozott számú hajléktalant tudnak elszállásolni, többnyire rövid, átmeneti időre. A többség az utcára szorul és idejét a kriminalitással erősen fertőzött területeken tölti el. Itt egyrészt túlélése érdekében maga is bűncselekményre kényszerül, másrészt áldozata lesz bűneseteknek. Sok olyan menhely van, amely légkörében nem sokkal nyugodtabb az utcánál, ahol az erőszak, a fenyegetés mindennapos jelenség.

Az elmondottakat támasztják alá a hajléktalanokra jellemző igen magas megbetegedési és halálozási arányok. Minden hajléktalan ember valamilyen módon beteg. A testi betegségek jelei (fekélyek, kiütések, zúzódások, fogyások, stb.) és az alkohol pusztításának nyomai, valamint a testi higiéné hiányának következményei láthatóak. Hajléktalanság és szenvedélybetegségek egymáshoz fonódnak. Igaz, hogy nem minden szenvedélybeteg hajléktalan és nem minden hajléktalan szenvedélybeteg, de az is igaz, hogy a hajléktalanságból nincs kiút, ha figyelmen kívül hagyjuk a vele karöltve járó szenvedélybetegségeket.

A hazai hajléktalanok életében az alkoholizmus meghatározó, valamint különösen a fiatalok között a drogfogyasztás.

A szenvedélybeteg hajléktalanok sikeres rehabilitációja, reszocializációja csak akkor valósítható meg, ha a hajléktalanokra jellemző hiányállapotok (munka, lakás, egészség, közösségi kapcsolatok, társadalmi megbecsülés) komplexitását figyelembe véve tervezzük a megoldást. Ígéretes kezdeményezések az úgynevezett alkohol- és drogmentes házak, amelyekbe a detoxikációt és a függőség megszüntetését célzó, hosszabb komplex kezelést követően kerülnek az emberek.

Ugyanakkor a hajléktalanságnak a rendszerváltozást követő tömeges megjelenése nemcsak a szociálpolitikát, de az egészségügyi hálózatot is felkészületlenül érte. A szakemberek szerint négy ellátási gonddal szembesülünk.

Az egyik a megfelelő szociális helyek hiánya. A másik a súlyos egészségügyi ellátatlanság, valamint a szociális és egészségügyi ellátás összehangolatlansága. A harmadik a hajléktalan emberek stigmatizált léte, és ennek gyökere a társadalmi előítélet. A hajléktalanokkal szemben megnyilvánuló erőszakos cselekedetek az előítéletesség testi erőszakban kifejeződő formáinak tekinthetők.

A negyedik a hajléktalan léttel járó stressz, aminek hatására bizonyos helyzetekben elemi erővel törnek ki az indulatok. Ennek hátterében meghúzódik a hajléktalansággal járó sajátos veszteségélmény, hiányállapot, a szociális elszigetelődés.

Már 1990-ben a hajléktalanokra vonatkozó szakmai előterjesztés megfogalmazta:

"... A XX. század végén nem szabad(na) embereknek hajlék nélkül élni! A minimális segítőrendszernek állampolgári jogon járó garantálása elkerülhetetlen." És hol tartunk ma?

A válaszunk előtt nézzünk körül az utcán, és Krisztus-hívőként gondolkodjunk el azon, hogy felismerjük-e a megélhetés és hajlék nélküli emberek tömegében Lázárt, a példabeszéd éhes koldusát? Figyeljünk Jézus szavára: "Velem nem tettétek." (Mt 25.45)

Farkas Péter

szociológus

Pázmány Péter Katolikus Egyetem

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu