Jegyzet

Tanulni valami fontosat

A tömött buszra már alig fértem fel. Szokásos budapesti túlélőtúra következett Pestről Budára. Mellettem egy apa állt három gyerekkel, a legkisebb a karján. A kicsi sírt. Egészen pontosan - életkorának megfelelően - hisztizett. A szituáció megállóról megállóra körvonalazódott előttem. A gyerek azt akarta elérni, hogy az apja "nagyként" bánjon vele, és tegye le. Állni akart a zsúfolt buszon, mint nagyobbacska testvérei, és nem az apja karjai közt ülni. A férfi hajthatatlan volt. Rendíthetetlen sziklaként tartotta magát és a gyereket. A gyerek üvöltött. Az apa higgadtan magyarázta: Amikor felszálltunk, megállapodtunk abban: akkor nem veszlek fel, ha megígéred, hogy kapaszkodsz. Nem kapaszkodtál, most így utazunk.

A gyerekre nem hatottak az érvek. Folytatta a magáncirkuszt. A busz utazóközönsége őket nézte. Egy idősebb hölgy rosszallóan csóválta a fejét, és engem buzdított, aki közvetlenül mellettük álltam, hassak az apára: tegye már le azt a gyereket. Azon a délelőttön nem volt sok kedvem mások életébe és gyereknevelési elveibe beleavatkozni. Főként azután nem, hogy hallottam a párbeszédet, és felfogtam a helyzetet: az apának adtam igazat. Inkább csak ingattam a fejem, és szavak nélkül próbáltam biztatni a férfit: le ne tegye a fiát. A buszban közben egyre többen lettünk. A gyerek egyre jobban kikívánkozott a férfi karjaiból. És egyre jobban üvöltött. Az asszonyok szörnyülködtek. Az egyik ülésről egy nő megszólalt: Miért nem ül le azzal a gyerekkel? Mert nincs hely - hangzott a tömör és egyetlen adekvát válasz. A nő agyáig ugyan késve, de eljutott, kérdése abban a helyzetben a világ legképtelenebb kérdése volt, el is szégyellte magát: Jöjjön, átadom a helyem.Hadd nyugodjon meg a kisfiú. De a férfi következetesen kitartott. Köszönöm, eddig kibírtuk. A kisfiú pedig most tanul valami fontosat...

Koncz Veonika

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu