Szentírás-magyarázat

Öröm, ami nem megvásárolható

Advent első vasárnapja - Lk 21,25-28.34-36

Advent a várakozás ideje. Várjuk az ünnepet. Sokszor olyan gyerekesnek tűnhet ez. Ölbetett kézzel várni valamit, mint a sült galambot. A felnőtt ember megdolgozik azért, amit szeretne, létrehozza, nem vár tétlenül a csodára.

Persze ha jobban belegondolunk, akkor rájövünk, hogy az élet igazán fontos dolgait nem tudjuk létrehozni, kiharcolni. Azt talán el lehet érni, hogy legyenek sikereink, megtapsoljanak, tartsanak tőlünk. De hogy tényleg szeressenek, hogy az életünk sikerüljön, hogy valóban boldogok legyünk, azt az ember csak ajándékba kaphatja. Arra csak várakozhatunk.

Az igazi ünnep nem megvásárolható. Az igazi örömöt nem pótolhatja a csillogó karácsonyfa és számtalan ajándék.

Krisztus eljövetelét várjuk. Parúzia ezt jelenti: eljövetel. Ám a szó még alapvetőbb jelentése: jelenlét. Hiszen Krisztus nem ment el. Itt van jelen, csak hányszor nem látjuk meg őt, mert a "szívünk elnehezedett a mámorban és a tobzódásban". Krisztus eljövetele a jelenlétének felragyogása, nyilvánvalóvá válása lesz. Az a pillanat, amikor majd mindenki felismeri őt, a Jelenlévőt.

Egy asszonynak rosszul kezdődött a napja, és úgy tűnt, hogy rosszul is fog végződni. Hatalmas tömeg állt a buszmegállóban. A buszon is tolongás. Az emberek fáradtan, keserűen meredtek maguk elé. Akkor váratlanul megszólalt egy erős férfihang az autóbusz eleje felől: "Szép napunk van, nem igaz?" Az emberek felkapták a fejüket. A férfi tovább beszélt: "Nézzenek csak ki az ablakon. Milyen gyönyörű az őszi táj. Épp most megyünk át a kicsi hídon. Balra itt a park, jobbra a templomkert, a temető." Egyre többen kezdtek kifelé nézni az ablakokon. Akkora volt a lelkesedés, hogy az asszony is, először azon a napon, elmosolyodott. Elhatározta, hogy mielőtt leszáll, előremegy, megnézi ki beszélt hozzájuk. Előreküzdötte magát, és ahogy lelépett a buszról, az első ülésen megpillantotta azt, aki beszélt. A pocakos, negyven év körüli férfi szemén teljesen lezárt szemüveg volt, a kezében fehér bot. Az asszony döbbenten szállt le a buszról. Isten egy vakot küldött neki, hogy megtanítsa látni. Néhány másodpercet még állt ott a buszmegállóban, azután lassan elindult haza. Nézte a gyönyörűen lenyugvó napot, a felhőket. Alig várta, hogy otthon legyen, a férje ajtót nyisson neki, ő megölelje, és megkérdezze tőle: "Szép napunk van, nem igaz?"

Mennyire vakok vagyunk sokszor, mennyire képtelenek arra, hogy meglássuk a Jelenlévőt. Mert elnehezedett a szívünk, vagy mert a szomorúságtól már nem vagyunk képesek meglátni őt. Advent tegyen gyermekké, látóvá, várakozóvá minket, hogy részünk lehessen abban az örömben, amely nem megvásárolható!

Székely János

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu