A szeretet kihívása

Napjainkban is folyton hangoztatott fogalom a szeretet, és nem azért, hogy valamit pótoljon, hanem mert sajátos "konvenciójával" a legfontosabbat jelenti, melyet XVI. Benedek pápa enciklikájában (Az Isten szeretet) ekként fogalmaz meg: "A szeretetre - a karitászra - mindig szükség lesz, még a legigazságosabb társadalomban is. (...) Aki a szeretetet meg akarja szüntetni, arra törekszik, hogy az embert, mint embert szüntesse meg. Vigasztalásra és segítségre szoruló szenvedés mindig lesz. Magányosság mindig lesz. Olyan anyagi szükséghelyzetek is mindig adódnak, melyekben a megélt felebaráti szeretet segítségére van szükség." A teológiailag rendkívül mélyen látó egyházfő annak a gondolkodásnak folytatója említett enciklikájában is, amely a modern társadalmak életében régen jelen van, s amelynek egyik kulcsműve XIII. Leó Rerum novarum kezdetű szociális enciklikája, amelyhez a XXI. századnak ugyancsak fordulnia kell, ha az igazságosság és a szeretet összetartozásáról van szó. Kétségtelenül a XIX. század az a kor, amely erről radikálisan beszél, s a különböző eszmék tükrében tartja a közvélemény elé. Még emlékezetes a közeli időket jelentősen meghatározni akaró marxizmus, amely a szegénységet nem a szeretetszolgálat gyakorlati akcióival akarta felszámolni, hanem az igazságosság által. "Ebben az érvben van valami igazság - írja a Szentatya -, de sok benne a hamisság is. Igaz, hogy az állam alapelvének az igazságosság megvalósítása a feladata, s az a célja egy igazságos társadalmi rendnek, hogy a szubszidiaritás elvének tiszteletben tartásával mindenki megkapja a maga részét a társadalom javaiból. Ezt a keresztény államtan és a szociális tanítás mindig hangsúlyozta." Ismeretes, hogy az egyház képviselői "lassan vették észre: a társadalom igazságos struktúrája új módon vetődik fel" a XIX. századtól (az ipari társadalom kialakulásával), de voltak - mint minden területén az életnek - úttörők, akik a szegénységre, nyomorúságra nem egyéni, hanem közösségi szerveződésekkel reagáltak, akik jól tudták: azzal, ha naponként egy-egy koldusnak alamizsnát adnak, nincs megoldva a "koldusság" kérdése. Ezek a szociális felismerések vezethették a jelenlegi pápát, amikor papírra vetette: "A társadalom és az állam igazságos rendje a politika központi feladata. Az olyan állam, melyet nem az igazságosság határoz meg, csak egy nagy rablóbanda lenne, miként egyszer Ágoston (a IV. században!) mondta: ťHa (...) kiiktatják az igazságosságot, mi egyebek az országok, mint (...) rablóbandák?Ť A kereszténység lényegéhez tartozik a különbségtétel a császár és az Isten dolgai közt. (...) Az állam nem írhatja elő a vallást, hanem a különböző vallások követői számára biztosítani kell a vallás szabadságát és békéjét, az egyház mint a keresztény hit szociális kifejeződése a maga részéről független, és a hitből éli a maga közösség formáját, melyet az államnak tiszteletben kell tartania."

A magyar egyház életében a történelem jeles példája az a szerény, de szellemében magasan lobogó püspök, akit Prohászka Ottokárnak ismerünk, s akinek a szociális érzékenysége rendkívülinek mondható még századunkban is. Talán elfogulatlanul mondhatnánk: ha XVI. Benedek kezébe vehette volna az egykori székesfehérvári főpásztor kemény, de igazságot és szeretetet hirdető írásait, bizonyára nem hagyja ki az európai Ketteler mainzi püspök, a német szociális mozgalmak 1877-ben elhunyt irányítója neve mellől Prohászka nevét sem, hiszen a keletebbre élő püspök messze meghaladta kora szociális gondolkodását is. Csak egyetlen példa (a mostanában végre megjelent Kultúra és terror című könyv) rövid tanulmányából: "... világos, hogy a modern kereszténységnek föl kell venni programjába a technikai haladást, a munka jogát, a jobb ellátásról s a magasabb nívón álló háztartásról való gondoskodást; a lélek világa mellé oda kell tűznie a földi jólét méltányos igéit; de fog-e programjával is győzni, s fog-e ezzel megint tömegmozgalmakat megindítani?" Mintha jelen időnknek válaszolná - 1918-ban: "Manapság, nem hiszem." (Kereszténység mint társadalmi ideál) A Szentatya a "mi az igazság?" fölvetésére ezt mondja: a katolikus szociális tanítás "nem akar az egyház számára hatalmat szerezni az állam fölött (...), egyszerűen hozzá akar járulni az én tisztulásához, és segíteni akar abban, hogy itt és most fölismerhesse, mi a helyes, s azt végre is tudja hajtani". Ugyanarról az aktivizáló gondolkodásról szólhatunk, melyet Prohászka ekként él át a rabszolgaságról meditálva: "... a kereszténység megteremtette azokat a föltételeket, melyekből e társadalmi osztálykülönbség letörése lélektanilag következett. A kereszténység pszichológiai kihatással volt a társadalom újjáalakítására, de nem volt szociológiai konstruktív belenyúlása abba. Kizárólag mélységesen vallásos volt..."

A mélységesen minősítés az a radikális elv, amely ha átjárja a gondolkodást, az élet nézőpontja, a szeretet gyakorlata megváltozik. Hitbeli elköteleződésünk ilyenformán nem deklaratív nyilatkozat lesz, hanem annak elfogadása, hogy Krisztus személyében a szeretet legteljesebbje szólít, és minden körülményben kihívás - politikától, kultúrátból, "államalkotó erőtől" függetlenül. Képesek vagyunk-e ezt követni?

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu