|
![]() |
||||||
![]() |
![]() |
![]() |
Krisztusi vérátömlesztés kell a világba Balás Béla kaposvári püspök hatvanöt éves
Nem a különcség jele, sokkal inkább a nyugalom és a csönd iránti vágy demonstrálása az, hogy Balás Béla kaposvári püspök nem a somogyi megyeszékhelyen, hanem Taszáron él, a közelmúltban felújított plébánián. Már püspöksége kezdetén eltökélte: elvonul a zajtól, mert így talán gazdagabb gyümölcsöt teremhet a folyamatos égi-földi párbeszéd. Vannak, akik nehezen fogadták az "elefántcsonttoronyba" való bezárkózást, mondván, kényelmes lakosztály várja a püspökségen, ám a főpásztor állítja: gyógyerő rejlik a csöndben, és nyitottabb a lélek is. Most, a nagyböjt heteiben pedig különös kegyelmeit élvezi az elvonulásnak, a hallgatásnak, hiszen a stációk sorravétele, Jézus Krisztus szenvedéstörténetének elemzése, s életünk szüntelen kálváriajárása új fényt kaphat. Március 25-én hatvanöt éves. A hozzá közelállók tudják róla: soha nem foglalkoztatta különösebben a születésnap. Még akkor sem, ha az éppen a hatvanötödik. Számvetéssel nem készül rá, hiszen nap mint nap felteszi önmagának a kérdést: vajon szolgálata területén hol vétett. Balás Béla irtózik minden feltűnéstől. Mint mondta, beleőrülne, ha papi ruhában kellene ülnie a kaposvári sétálóutca egyik kávéházi teraszán, miközben azt figyelné, hogy mások futnak a gyerekük után vagy indulnak a hivatalba. Rejtőzködő volt az egész élete, így nem látja értelmét annak, hogy változtasson rajta. Úgy van, mint a sportoló, aki a hegyek között egy edzőtáborban, újságíróktól elzárva készül, s remélhetőleg az elsők között fut be a célba. Azt vallja: rejtve többet tud használni, s úgyis kötelező a liturgiákon, egy-egy falugyűlésen, iskolai szereplésen vagy előadáson kiállni az emberek elé. Úgy, mint az utóbbi hetekben a kaposvári katolikus gimnázium rendhagyó osztályfőnöki óráin, a nagyberki iskolában vagy Zalaegerszegen a Mindszenty Általános Iskolában, ahol otthonról, hazáról, nemzettudatról egyaránt szó esett. Itt is rámutatott a szerelem és a politika közötti párhuzamra, hiszen emögött húzódik az emberiséget mozgató ösztönpár: a fajfenntartó, valamint az önfenntartó ösztön. A fiataloknak azt tanácsolja, hogy a fajfenntartó ösztönüket ne tapossák le, hanem jó irányba rendezzék, mint a vitorlázó a balatoni szelet. A szerelemben csal az, aki csupán ötvenszázalékos mérsékelt áron képes szeretni a másikat - állítja. - Ekkor ugyanis csak a külsejét, a bőrét, a csontját, a haját szereti. Az ilyen személy pedig lényegében nem különbözik az auschwitzi szakemberektől, akik a kapunál várták az újabb vagonokat, a potenciális alapanyagot... Így jutottak el a temetői kultúrához, pedig Jézus az életet szorgalmazza, s az ember több a csontnál, a hajnál. Személyisége, neve, méltósága, hite, története és lelke van. Ami pedig érvényes egy emberre, az érvényes tízmillióra is. Tízmillió magyarnak nem pusztán tízmillió gyomra, pénztárcája van, hanem jóval többje: családja, hivatása, méltósága, nemzete, amelynek történelme is, lelke is van. Nekünk pedig, akik a teljesség emberei kell hogy legyünk, kötelességünk arra figyelmeztetni: azt a politikust válassza mindenki, aki nemcsak Magyarország ötven százalékának akar jót. Azt is gyakran hangoztatja: Az istentelen politikusoktól mentsen meg bennünket az Isten! Balás Béla Kelenföldön gyerekeskedett. Üres kertek, hatalmas rétek, csavargó osztálytársak, razziák az iskolában, "kezeket fel", táskamotozás, megint lopott valaki - idéződik fel a múlt a félárva fiúban, hiszen édesanyját fiatalon elvesztette. Édesapja azonban korán ránevelte az esti beszélgetésekre és az olvasásra is. Az elveszett gyerekkor és a háború utáni évek nyomorúságában, az akkor titokba burkolózó ifjúsági közösség, a Regnum Marianum jelentette számára az otthont. És a romantikát; ott tanult meg evezni, teniszezni, dzsúdózni. Szinte az összes hétvégét a budai hegyekben töltötte, s úgy ismerte a Pilist, mint a tenyerét. Természetesen volt ebben magáncsavargás és menekülés az otthoni bajokból, mivel édesapja próbált másodszor is megnősülni. Olykor-olykor a könnyeit is kivitte az erdőbe. Mély lelki élmények vártak rá; szinte egyedül jött rá a karizmák és a misztika szépségére. A kamaszkor küzdelmeiben, tizenhét évesen egyetlen mondat - krisztusi vérátömlesztés kell ebbe a világba -, elég volt ahhoz, hogy elültesse benne: lehet, hogy papnak hívja az Úr. Aztán amikor visszakapta lelkiatyját a börtönből és a rabkórházból, a Gerecsében sétálva megkérdezte tőle: hogy látja, alkalmas-e erre a feladatra. Tompa Nándor válasza egyértelmű volt. 1965-ben Esztergomban szentelték pappá. Nagymaroson hat éven át volt káplán, majd Nógrádmegyerbe került, aztán a fővárosba. 1975-ben Varsányba, azt követően pedig Érsekvadkertre helyezték. Első plébánosi kinevezését Bajótra kapta, ahol másfél évtizeden át szolgált. Nem véletlenül nyilatkozta számtalanszor: Legalább tíz-tizenkét évnek kell eltelnie ahhoz, hogy valami fejlődésről számot tudjon adni; megismerjék a hívek, s elhiggyék azt is neki, hogy nincs szeretője. A bajóti évekre emlékezve, kezdő papoknak, praktikus segítségként szánta az Első plébániám című könyvét, amelynek borítóján Nagymaros temploma látszik, népes diáksereggel. A fotó az ifjúsági találkozókat idézi, amelyek nélküle nem valósulhattak volna meg, hiszen Beton atya emblematikus figurája volt Nagymarosnak. De honnan ered ez a név? - Az ötvenes évek elején a legnagyobb titoktartás mellett mozgótáborokba mentünk, mert az állótábor veszélyes lett volna, hiszen a nyomozók azt rögtön bemérik - mesélte. - Ez sok cipeléssel járt, hiszen a sátrat, a kondért, a vizet, az élelmet, a takarót vinnünk kellett. A Bükkben fociztunk egy délután. Óriási meccs volt, s én akkori legjobb formámban bal hátvédként többször eltaláltam a labdát. Innen ered ez a név, aztán vesztemre rajtam is ragadt. Mindegyikünk fedőneveket használt, és ezt a belügy észre is vette. Egyik kihallgatáson rám ripakodtak: ha maga nem csinál semmi rosszat, akkor miért használ fedőnevet? Mi az, hogy Beton? Talán azt jelenti: maga olyan erős, hogy mi nem tudjuk megtörni? Én meg megrémülve próbálkoztam magyarázni: ez csak játék. 1992-ben veszprémi segédpüspök lett; II. János Pál pápa 1993. május 30-án az új kaposvári egyházmegye első püspökévé tette. Beiktatási miséjén zsúfolásig megtelt a székesegyház, ő pedig őszintén elmondta: Isten humorának, a Vatikán legújabb viccének tartja, hogy idekerült. Aztán fokozatosan elhitette vele az Úr, hogy komoly szándéka van a már akkor is ősz atyával. Megismerte és megszerette ezt az országnyi megyét; híveivel, papjaival együtt, akik közül több tucatot már ő szentelt fel. Egy időben úgy érezte, hogy mindenki magára hagyta, s nem tudta mire vélni azt sem, amikor egy idősebb hölgy azzal fordult oda hozzá: kétszínű áruló. De nevezték már köztörvényes csalónak, beépített kommunistának, vörös püspöknek, s ki tudja még, minek nem, ám a névtelen levelek egyébként is a szemétbe valók. Mindeközben folyamatosan erősítette lélekben a híveket, s építette az egyházmegyét. Teljes lett a katolikus oktatás köre, több új templom épült, s még több régi megújult. Örvendetes, hogy sok helyen gazdag programokkal működnek közösségek a plébániákon. Tudatosan kezdett kispapvadászatba, hiszen messze földön ismertek paptoborzó levelei, így nem véletlen, hogy erdélyi, csángó fiatalt is szentelt már. Balás Béla Kaposvár és Bajót díszpolgára, Teleki Pál- és Somogyért-díjas, és a püspöki kar ifjúsági referense. Ez a korosztály különösen közel áll hozzá; sorsközösséget vállalt velük, hiszen sokan beléjük rúgnak, a püspök pedig megpróbál a nyelvükön szólni; nem hegyi beszédet mond, csupán empátiával közelítve hozzájuk nyitja fel szemüket az ősi keresztény értékekre. És ennyi elég ahhoz, hogy elfogadják, megkedveljék. Bár a konyhaasztal felét gyógyszerek borítják, amiket naponta szed, megtanult együtt élni a betegségével, s ahogy az elmúlt hónapok találkozásai bizonyítják: újra a régi. Tele élettel, dinamizmussal és humorral. Azt mondta: - Most is úgy érzem, hogy Isten angyali humorral tréfálja a világot. Továbbra sem képzelem magamat másnál különbnek, soha nem szégyelltem, hogy megkérdezek másokat, a joghoz, pénzhez nem értek, a nyelvekbe is csak belekóstoltam, doktorátusom nincs, menekülök a konfliktusoktól, képtelen vagyok veszekedni, megpróbálom békésen intézni a dolgokat, s a legrosszabb időket juttatja eszembe egy-egy névtelen levél. Abban bízom, hogy ennek ellenére ezután is ad majd eszközt az Úr a püspökség vezetéséhez. Karácsonyra kijött a nyomdából az Ünnepek című kötete, amelyeket további négy követ majd. Amikor arról kérdeztem, mi motiválta abban, hogy kötetbe rostálja írásait és a vele készült interjúkat, mosolyogva válaszolt: - Biztos, hogy volt ebben hiúság is - miért nyugodnék jeltelen sírban -, de inkább az ösztökélt, hogy könyv formában is megmaradjanak ezek a gondolatok. Én nem tudok kötelező módon írni, hivatalból prédikálni. Ha leírnám, belesülnék. A helyszínen kell megszületnie a gondolatnak, indulatból kell kiszakadnia a szónak. Ha hárman fognák be a számat, akkor is kiszabadítanám magamat, és beszélnék és írnék, mert úgy érzem most is, hogy az üzenet célba talál. Hord valami tartalmat, vitamint, megoldást. Az illegalitást úgy éltük évtizedeken keresztül, hogy nem írunk, nem olvasunk, nem telefonálunk, nincs vezetéknevünk, nem fényképezünk, nyomtalanok vagyunk, de mégis hatunk. A hetvenes években ez már egy kicsit megváltozott, a nyolcvanas években pedig szinte parancsba adtuk önmagunknak, hogy írni, írni, írni, mert így lehet nemzedékeket összekötni, történelmet csinálni és védekezni a hamisítások ellen. Nem Isten fogja a magyart eltörölni a föld hátáról, hanem önmaga ássa el magát, ha ezt így folytatja. Ennek ellenére folyamatosan érzek egy hatalmas lehetőséget. Minden papi hivatás és minden őszinte megtérés annak a jelzése, hogy még mindig van kiút, mindig lehet másképpen is csinálni. Egy pontból is ki tudja forgatni Isten a rossz irányba menő világot. Lőrincz Sándor Fotó: Kovács Tibor
|
![]() |
![]() |
|
![]() |
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|