Mosolygó pénzügyminisztert ritkán látni

Jobb adni, mint kapni, tartja a mondás, és ez a politikára is igaz. Könnyű adni a jövő számlájára. A kellemes gesztus most fejti ki hatását, a negatív következmény pedig csak jóval később jelentkezik. A "Kasszandrák", akik felhívják a figyelmet a várható gondokra, nem népszerűek. Az viszont sajnálatos tény, hogy a magyar államháztartást a magas szinten állandósult deficit és ennek következtében az emelkedő államadósság jellemzi. A költségvetés "lazítására" már 2001-2002-ben is sor került, de 2003 óta végképp nem következett be számottevő rendteremtés.

A túlköltés oka nem a kamatszolgálat növekedése, hiszen a világon akkora a pénzbőség, hogy az lenyomja a kamatok szintjét, ha nem kell árfolyamkockázattal számolni. A hiány elsődleges oka, hogy kevesebbet szedünk be a polgároktól, mint amennyit rájuk költünk. Ezt hívják elsődleges egyenlegnek. Nem azért van átmenetileg hiány, mert egy fontos államháztartási reformot bevezetünk, ami most terheket jelent, de majd később pozitív haszna lesz a társadalomnak. Nem: egyszerűen tovább nyújtóztunk, mint ameddig a takarónk ért. Vagyis, mindenfajta reformlépés lendülete megtört. Látnunk kell, hogy államháztartáson a központi költségvetést, a társadalombiztosítási rendszert és az önkormányzatokat együttesen kell érteni. Az aligha segít, ha a hiányt ide-oda tologatjuk. Nem érdemi reform az, ahol nem a költségvetésből kell kiemelni a pénzt , hanem másik állami zsebből. Ilyen lépésnek akkor van értelme, ha ez valamifajta más magatartást vált ki a polgárokból. Ha például az élőmunka terhe kisebb, de a forgalmi adó súlya nagyobb, akkor lehet, hogy nagyobb ösztönzés lesz a foglalkoztatásra, s a terheket a fogyasztás viseli. Valószínűtlen felvetés az, hogy ha minden fronton csak csökkentjük a bevételeket, az nem eredményez növekvő hiányt. Mindig meg kell gondolni, hogy a bevezetett lépés elsődlegesen kinek használ, és milyen stratégiai célt szolgál. A forgalmiadó-csökkentés lehet forgalomnövelő, s így elsősorban a vállalkozónak jó, bár természetesen a fogyasztó is profitálhat belőle; a járulékcsökkentés viszont, bár ugyancsak jó lehet a vállalkozónak, de foglalkoztatás-élénkítő hatása miatt elsősorban a munkát kereső polgárok számára fontos. Mivel ma Magyarországon a növekvő munkanélküliség az első számú probléma, s az alacsony aktivitási ráta, vagyis hogy viszonylag kevesen dolgozunk a népességből, ezért stratégiai szempontból nézve az utóbbi megoldás a perspektivikus.

Mosolygó pénzügyminisztert azonban ritkán látni. Valamelyik ujjunkat mindig el kell vágni, és e hálátlan feladat rá hárul. Ne tegyünk úgy, mintha korlát sose lenne, mintha létezhetne olyan kormány, amelyik képes minden fronton osztogatni és csak osztogatni. Csodák nincsenek. Már jó előre tisztelettel kell tekintenünk arra a jövőbeni pénzügyminiszterre, aki a részérdekek harmóniáját tekintve vállalja majd az érdekütközéseket a költségvetési egyensúly megteremtése érdekében.

Mert három tollvonással aláhúznám, hogy könnyű a jelenben a jövő terhére osztogatni. Márpedig itt nagyjából ennek voltunk tanúi. A nemzeti ünnepünket követő napon tette közzé a Gazdasági Minisztérium az elmúlt évre vonatkozó értékelését. Eszerint erőteljes az elmaradás a várt adóbevételek befolyása terén. Az ICEG EC kutatóintézet elemzése szerint pedig: "Összességében az elmúlt években nem beszélhetünk az államháztartási hiány mérséklődéséről. (....) Ennek megfelelően az államháztartási hiány növekedése sem kerülhető el."

És mit hoz a jövő? Az ICEG jelentése azt állítja, hogy "elsősorban az áfa és a személyi jövedelemadó esetében várható jelentős bevételkiesés, amivel a költségvetés tervezete nem számol teljes mértékben". Nem folytatom az idézetet. Mindezt nem - esetlegesen - elfogult fórumoktól vettem, hanem egy független kutatóintézettől. Ezekből úgy tűnik, a pénzügyminiszter talán mégis mosolygott, és tudta, miért mosolygott, amikor a terveket összeállították. Aligha hiszem, hogy amit három hónap múlva egy másik tárca lát, azt a legilletékesebbek ne tudták volna megbecsülni. Ez esetben azonban azt kell hogy gondoljuk, hogy a tervekbe már beépítettek egy várható korrekciót. De akkor milyen célokat is szolgált pontosan a benyújtott és jóváhagyott tervezet? Nem ütközik ez némiképp erkölcsi fenntartásokba, nem minősül ez vajon egy választási évben tudatos licitálásnak a várható politikai haszon érdekében, aztán, ha szükséges, majd úgyis változtatunk?

Rendkívül szellemes idézetcsokorral kezdődik a Magyar Nemzeti Bank szakembereinek egy, a közelmúltban publikált tanulmánya. A szerzők éppen arra akarták felhívni a figyelmet, hogy az államháztartási egyensúlyhiány tekintetében nem szabad a homokba dugni a fejünket. Herbert Stein ebben ezt az evidenciát fogalmazza meg: "Ami nem tarthat örökké, annak egyszer vége lesz." A legtanulságosabbnak Benjamin Friedman kissé cinikusnak tűnő mondatát találom: "A magas államháztartási hiánnyal semmit nem kell kezdeni, mert valami majd úgyis történni fog..."

Valóban, "valami történni fog". Számos szakértő szerényen megjegyezte - jómagam is ezt mondtam -, hogy ez az államháztartási hiánytömeg nem maradhat következmények nélkül a magyar valuta értékére. Sokáig lehurrogták ezt a nézetet a kincstári optimisták, mondván, lám, a forint mindegyre erősödik. Csakhogy "ami nem tarthat örökké, annak egyszer vége lesz".

Tudjuk-e , mit jelent, ha a forint jelentősebben leértékelődik? Például azt, hogy a korábban felvett devizahitelek törlesztése és szolgálata majd sokkal nagyobb terhet fog jelenteni a jövő adófizetőinek - mellesleg azon magánszemélyeknek is, akik devizaalapú hitelfelvételbe bonyolódtak, a rövid távú terhek alacsonyabb értékei miatt.

Bizony, ez is az egyik csatornája a jelenlegi előnyök jövőbeni hátrányokká való konvertálásának. Nem túl erkölcsös, népi kifejezéssel átverésnek is nevezhetjük.

Ne hagyjuk hát magunkat félrevezetni a nagy politikai fogathajtási verseny által! Arra gondoljunk, hogy milyen értékrend melletti elköteleződés garantálhatja, hogy az elkerülhetetlen gazdasági nehézségek, áldozatvállalásaink ne legyenek hiábavalóak. Ne arra alapozzunk, hogy vannak csodaszerek, és hogy a megszorító intézkedések elkerülhetőek. Arra figyeljünk, hol találunk empátiát a szolidaritás gondolatára, hogy a magyar társadalomnak ne vesztesei és nyertesei legyenek e várható intézkedések kapcsán, hanem ésszerű és arányos közteherviselést vállalva másszunk ki a gödörből.

Botos Katalin

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu