|
|
Szívvel, énekszóval és gitárral - a magyarságért Dévai Nagy Kamillával beszélgettünk Budapest harmadik kerületében, cseppet sem lélekemelő, lakótelepi környezetben emberségre, becsületre, összefogásra, hitre, reményre és szeretetre nevelnek határon túlról érkezett fiatalokat egy aprócska zeneiskolában. A tucatnyi jó nevű művész-tanár keze alatt 1996 óta cseperedik fel ez az új, gitáros-előadóművészi nemzedék. Dévai Nagy Kamilla Krónikás Zenede névre keresztelt iskolája nemcsak alma matere, hanem otthona is a többnyire szegény sorsú diákoknak. Kétszintes, világoszöld, elhanyagolt külsejű épület legkevésbé sem bizalomgerjesztő látványa fogad a Zipernowsky utcában. Az iskolába lépve azonban mintha másik világba érkeznék: meleg színek, kellemes lámpafény, szokásos zeneiskolai hangkavalkád és mosolygós iskolatitkár fogad. Kisvártatva jön a ház asszonya, a kollégiumként is működő zeneiskola igazgatója, a harmincnégy nyelven éneklő Dévai Nagy Kamilla. Elmeséli 1996-ban bekövetkezett szörnyű balesetét és az újrakezdés nehézségét: február 17-ei születésnapja mellett a január 22-ei másodikat. Koncertről hazafelé tartó autójukkal hétméteres szakadékba zuhantak. A művésznő súlyos fej- és kézsérüléseket szenvedett, két napig volt kómában - ahogy ő mondja: "az Úristennél vendégségben" -, majd tíz nap amnézia és fél év szanatórium következett. - A kórházi ágyon beláttam, hogy sikeres szólókarrierem után más irányt kell vennem: most már az a fontos, hogy átadjam harminchárom pályán töltött esztendő tudását és a dal szeretetét a fiataloknak. Elhatároztam, hogy iskolát alapítok, "tizenötmillió magyarnak". Végiggondoltam, kiktől tanulhatnék a legtöbbet, ha most lépnék színpadra: ezt szem előtt tartva kértem fel a Krónikás Zenede tanári gárdáját. Tizennégy növendékkel indultunk, most hetvenen vagyunk, de már kétszáznál is több krónikás "érintődött" meg azzal a tartalommal, amit mi nyújtani tudunk itt számukra. Akik itt vannak, a saját reménybeli karrierjük mellett nemesebb célért is küzdenek: azért tanulnak, hogy tudásukat, művészetüket "saját hazájukba" vigyék vissza, dalaikkal az otthoniakat vigasztalják, lelket öntsenek beléjük. A "krónikásság" szolgálat: sok lemondással és fegyelmezettséggel jár az, ha valaki itt él, ebben a családias, kollégiumnak és iskolának hivatalosan nem tekinthető intézményben, sok száz kilométerre a szülői háztól. A szívem szakad meg, amikor hallom, ahogy lerománozzák, leszlovákozzák, leszerbezik őket, akik sokan éjszaka is dolgoznak, hogy Magyarországon - diákigazolvány nélkül is - tanulhassanak. Vannak, akik egyetemre, főiskolára is járnak, ezért az órákat délutánonként, sokszor késő estébe nyúlóan tartjuk. A mai napig egyetlen fillérnyi állami támogatást sem kaptunk, az eddig beadott hetven pályázatból kizárólag zongorahangolásra és útiköltségre juttattak némi pénzt, illetve az önkormányzattól huszonöt évre megkaptuk ezt a rettenetes állapotú, elhagyott iskolaépületet. Minden pénzemet az iskolára költöttem, eladtam a lakásomat is, és beköltöztem ide, egy hat négyzetméteres kuckóba. Nyolc éve nincs pénztárcám, azóta boldog ember vagyok - mondja Kamilla némi malíciával, majd amikor idáig jut a mesélésben, telefonhoz hívják, így a diákokkal is jut egy kis idő csevegésre. A bájos, tizenöt éves felvidéki kislánytól, Turánszky Alexandrától megtudom, hogy egy nagy sikerű előadás után ment oda Kamillához, hogy megkérdezze, hogyan felvételizhetne a Krónikásba. Ő most már a Szent Gellért Katolikus Általános Iskola és Gimnáziumba jár, és színésznőnek készül, de az sem baj, ha "csak" énekes lesz... A kis bakfisból csak úgy sugárzik a szépség és a tisztaság. De szóba elegyedünk Bokor Ivánnal is, a magabiztos marosvásárhelyi ifjúval, aki huszonegy nép dalait énekli eredeti nyelven, gitárral a kézben, és aki immáron a Krónikás Zenede diák-tanárává érett. Megtudom tőle, hogy ez bizony egy "bolond iskola", itt mindenki lót-fut a dolga után, papucsban járnak órára, és előfordul, hogy éjfélig is "verik a gitárt"... Közben visszatér a "pótmama", Dévai Nagy Kamilla, és bekapcsolódik a beszélgetésbe. - Európában, de tudtommal a világon sincs még egy ilyen intézmény, ahol gitáros-előadóművészeti képzés folyik, mert vagy csak énekelni, vagy csak gitározni tanítanak. Aki idejár, gyönyörű magyar népdalokat, virágénekeket, históriás énekeket és lelki énekeket tanulhat. Sokat dalolunk közösen, és általában szeretünk is együtt lenni, csak úgy, a magunk örömére. Régebben - hétvégenként - rendszeresen odaültünk a hosszú asztalunkhoz, és együtt étkeztünk, ma már csak a nagy ünnepeken, mert nincs miből főznünk. Olyankor mindig valamelyik gyerek mond egy "krónikás-imát", ami mindig több, mint egyszerű hálaadás. Nagy öröm számomra, hogy ők már otthonról, a neveltetésükben hordozzák magukban az istenszeretetet, így hát nem kell különösebb hitbéli missziós munkát végeznem. A határon túliak számára a hit ugyanis a megmaradást, a magyarnak maradást is jelenti. Mint ahogy ezt jelenti számomra is a hitem. Mióta túl vagyok azon a drámai féléven, "pertuban" vagyunk a Jóistennel. Sorra kapom a jeleket, a válaszokat, érzem a gondviselést, a támogató szeretetet. Nélküle semmi sem menne - mondja elérzékenyülve, emlékezve. Amikor azt kérdezem, születésnapján milyen ajándéknak örülne, a világbékét említi elsőnek, és nagy álmát, hogy mi, magyarok, húzzunk politikamentes zenei hálót a Földre. Kedves gondolat, nemde? Erről még váltunk pár szót, aztán mielőtt elbúcsúznék, eléneklik nekem Sillye Jenő Fohász című dalát, amelynek refrénje a Krónikás Zenede himnusza is lehetne: "Szállj, dalom, szállj, gyönge kismadár, határokon túl, a Hargitáig szállj, bátorítsd a csüggedőt, vigasztald a szenvedőt: Krisztus soha el nem hagyja őt." (A Krónikás Zenede a 06-1-243-3191-es telefonszámon és a dnk@axelero.hu elektronikus levélcímen érhető el. Honlap: www.kronikasenek.hu) Gábor Adrienn Angéla
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||